A kötet első része inkább egy költői táptalaj, ahol szövegszerűen tenyésznek meghívott művészek (Bernhard, Wittgenstein, Tandori, a kortárs és a távolkeleti költők-filozófusok) gondolatai, sőt versátiratai is. Talán a Bernhard-szövegek (egy, a herceg) világítják be lényegszerűen ezt a poétikai teret, és a Tandori-Beuys vers a legszellemesebb. A kötet legerősebb, legprovokatívabb anyaga azonban a semmi de darabjai.
Ha a szerelem megszűnt létezni, halott testébe hatolhat a vesztes, ott marad számára emészthetetlenül és értelmetlenül minden mozdulat, minden szó és gesztus, és a vágy – hogy e test csak tetszhalott, hogy ami volt, az újra feltámasztható – játszi remény.
Szokatlanul nyílt, őszinte és önostorozóan kitárulkozó ez a hang, már nem számol a következményekkel, vagyis leszámol a szerelmes pózzal, és leltárt készít. Mindezt azonban nem egy üres szellemi színpadon teszi, hanem háttérként bedíszletezi élményeinek világát talán a huszadik század legtragikusabb költőpár szerelmének, Ted Hughes-nak és Sylvia Plathnak a szellemével. Az angol koszorús költő volt felesége hatvanadik születésnapjára, Sylvia öngyilkossága után harmincöt évvel adja ki e szerelem mély analízisének szánt Születésnapi leveleket. k.kabai lóránt saját érzelmi zűrzavarának koordinátatengelyeként újra lefordít néhányat ezekből a versekből, és beemeli őket szerelmes naplójába. A szerelem egynyelven beszél, a csalódás, a féltékenység, az elhárítás gesztusai zökkenőmentesen illenek egybe. Szerepet játszik ebben az is, hogy a szerelmi játékban megidézett hölgy maga is tehetséges költő (Csobánka Zsuzsa), s kettejük hézagos és egyoldalú párbeszéde az időbe beletemetődött szerelem hullájának boncolása.
Ez a költészet nem a volt boldogság tükörcserepeinek merengő összeillesztése, hanem az újra és újra feltörő, a személyiséget csupasszá tevő fájdalom költőileg artikulált sikolya, egy jeremiáda, amely nem monoton mégsem, hiszen a másik megidézett szavai, gondolatai teszik párbeszéddé. Versről versre úgy érezzük, egy lelki bűneset egyes állomásának a részesei vagyunk. Az angol költőpár használta motívumokból (Hold, természet, madarak), az intellektuális sugárzásból, a másik visszaverődő emlékfényéből és a szégyentelenül kitárulkozó magamutogatásból napjaink magyar költészetének megrázóan szép darabjai születnek: „estéink holdja, melyre fel-felpillantunk néha, / tompa fényében tonnás magány” – kezdődik a holdfény és hús. A rezignáció itt éppen csak megjelenik a versben, a dolgokat még egyben látja az emlékező, próbálja felidézni az érzés teljességét, a rombolás előtti gyönyörű pillanatok extázisát: „láthatlak úgy, ahogy anyád, első napodon, / isten nélkül, nyomasztó súly nélkül, / egyensúlyban.”
A múltból szőtt boldog pillanat azonban csak kivételes kegyelmi állapot a kötetben. A szerelmi szövetség egyik fél részéről való felmondása, a megmagyarázhatatlan történések utáni oknyomozás, a vélt vagy valós előzmények helyreállításának kényszere a féltékenység pokolbéli lángjait élesztgeti. A vöröseltolódás egy velencei kalandnak immár az új tények fényében való feldolgozása. Milyen érzés megtudni, hogy a nagy távolságból együtt nézett Göncölszekér valójában egy „kéjút” megtévesztő fénye lehetett, hiszen „közben ott valaki / természetesen ’nagyon jelen volt’.” A gyanús dolgok száma szaporodik, „mafla akarnok, lenullázott senki – / mindent tudni akarok.”, az önalázó, önmegsemmisítő gesztusok, amelyek visszatérő elemei lesznek ezeknek a verseknek, az elképzelhetetlent akarják elképzelhetővé tenni; a dolgok eltakart egyszeriségére kíváncsi, akárcsak egy bűnügyi nyomozó. Miközben a Velencéből származó bor különös aromáját és múltidéző kínjait kortyolgatja, úgy érzi, a „fiatal fiúk a spájzban” egyre csak szaporodnak. Párverse ennek, a velence süllyed kissé szellemesített felidézése az előbbi élménynek, ahol már kimondottan költőileg szenved az ember, metaforikusan lesz mohó a tudni-vágyás, itt „elcsíphető fényeket keres, / mozdulatmaradékokat.” És „szemem elé könyvet tartok, / hogy a távozó lelket valamivel felfogjam.”
 k. kabai lóránt |
Sylvia Plath nem tud már felelni Ted Hughes kései soraira, s Ted semmiképpen nem akar mítoszrombolást, csupán belülről magyarázza, és próbálja érthetőbbé tenni kettejük kapcsolatát, miközben interpretálja is felesége költészetét, úgy, hogy szellemileg finoman fölé hajol. Némiképpen itt is egymásnak felelő versekre lelhetünk, ha a folyóiratok lapjain nyomon követjük Csobánka Zsuzsa verseit. Érdekes és szerfölött izgalmas kötet állhatna össze, ha ezeket a rejtett utalásokat tartalmazó verseket egymás mellé állítanánk.
A február 1. 03:38 vagy az adott koordináták sorai jól érzékeltetik, mennyire szoros a kapcsolat a két költészet között, hogy a harc tovább dúl, és vércseppek vagy könnycseppek jelzik a háború egyes helyszíneit. Miután azonban mélyen intellektuális és ragyogóan felépített költői világokról van szó, az ütközet lényege egy magasabb, szellemileg telített régióban zajlik, ha még meg is engednek a felek olykor maguknak némi szókimondó nyerseséget. Az olvasó természetesen nem lehet döntőbíró ebben a kérdésben, az érzések túl mélyről fakadnak ahhoz, hogy a külsődleges jelek mindig értelmezhetőek, egyértelműen leolvashatók lennének. A szerelem itt csak annyiban nem magánügy, amennyiben metaforikus, költői eszközökkel mutat rá az emberi szenvedélyre. Minden más bizonyíték és bizonyosság elolvad a kötet végére az olvasó számára. Csak a megrendülés katartikus érzései testesednek valósággá: „néha mintha várnálak, mintha utálnálak. / közben próbálok csak értelmet fésülni / életlen és kócos ittüléseim köré, / mintha valamit valóban csinálnék, olyan.” (holdkór)