A címbeli halál időközben végre cserélődött, de az egyes országok művészeti tendenciáinak feltérképezésére vállalkozó találkozó nem ettől futott a marketing és a „kövér kapitalista” zátonyára.
A meghívott közép- és kelet-európai országokban csak az utóbbi évtizedekben tűntek fel a független táncalkotók, iskolák, társulatok. Így az egymás megismerése és az együttműködés felé vezető úton jogosnak látszik a kérdés: vajon a hasonlónak tűnő történeti háttér hasonló művészeti kérdéseket indukál-e? Egyáltalán, melyek az országokra jellemző alkotói felfogások? Az érvényes, tisztázó válaszok érdekében fontos volt, hogy ténylegesen olyan szakemberek szólaljanak fel, akiknek a térségre vonatkozó tudása átfogó, akik nemcsak jól ismerik az infrastrukturális állapotokat, de az alkotó művészek munkájára is rálátnak.
 Bojana Cvejic |
Az előzetes tématervek alapján Fuchs Lívia és Halász Tamás tett javaslatot a meghívottak személyére, élesben pedig a szerb Bojana Cvejic (a Nyugat-Európában tevékenykedő szerb származású szakíró, művész, dramaturg) igyekezett tárgyhű mederbe „moderálni” a napot. Ennek ellenére és emellett is félrecsúsztak a válaszok, s lassan-lassan a felszólalásokat követő kommentek is. Az elhangzott beszédek szinte kizárólag az adott ország (kortárs)tánc-történetét firtatgatták, vagy épp a fokozatosan kiépülő, és az államtól segítséget váró intézményesülésnek adtak hangot (kiegészítve a táncos „havi fizetésének” problémájával). Más meg épp ellenkezőleg: a kritikus, a szakíró szemszögéből, azaz pusztán esztétikai fénytörésben szemezett a témával. Megint más arról beszélt, mit is kellene ma tanítani a diákoknak, a következő nemzedék és a közösség egészséges fejlődésének érdekében, vagy hogy mit tehet egy díj, egy kvázi-versenyszituáció a szélesebb körű elismertségért.
Sokszínű tabló rajzolódott tehát ki, melyen az egyes országokat foglalkoztató financiális gondok virítottak elő, és csak alig leheletnyi vázlatai a művészet létét-magvát érintő kérdéseknek. Egy konferencia persze nemcsak arról szól, ami elhangzik, hanem arról is, ami kimarad belőle.
 EN-KNAP. Fotó: Miha Fras (Forrás: trafo.hu) |
Az Oroszországba vándorolt holland koreográfus, Aat Hougee „nyugati”, de az évek alatt „keletivé” edződött szemében a pénz mindenesetre korántsem csillogott olyan ellenállhatatlanul, mint a többiekében. Szabadság és szükségszerűség címen többek közt arról beszélt, hogy a tánc (a balett) hagyományos fellegváraihoz, Szentpétervárhoz és Moszkvához képest a kortárs tánc könnyebben ereszt gyökereket vidéken, ott, ahol a balett sosem hódított. Mivel azonban ezeknek a városoknak a nyugattal sem igazán volt kapcsolata, a messziről jött ember hajlamos értetlenkedve rásütni az itt születő munkákra, hogy azoknak közük sincs a kortárshoz. Azaz a kortárs definícióvá válhat, nyugaton például a színpadon való fizikai létezés valamiféle intellektualitás definíciójává… De a szabadság nem azt jelenti-e, hogy az elkészülő alkotás releváns lehessen az őt szülő kultúrában, s ne kelljen menő amerikai tánctanárokat majmolnia a „kortársiasság” csalóka zászlaja alatt? „Az orosz kortárs tánc, attól félek, csak Oroszországban létezik” – jelentette ki Hougee, utalva egyrészt a pénzhiányra, mely ellehetetleníti az utaztatást, másrészt a már említett ízlésbeli – vagy akár földrajzi – különbözőségre. „De kinek van igaza?” Az utazó nyugati csapatok, akár jó, amit csinálnak, akár nem, könnyen példaértékűvé válhatnak, mondja. Végül annak a fontosságára hívta fel a figyelmet, hogy a néző dönthesse el, hogy mi a jó, mi a helyes a számára, ne pedig valamiféle ízlés-dogma. A moderátor-szakíró hosszan reagált a felszólalásra, többek közt arra figyelmeztetve, hogy az alkotómunkához pénz kell, hogy nem lehet idealizálni a szegénységet, és az sem jó, ha geopolitikai kérdéssé (kelet-nyugat ellentét) alakítjuk a problémát.
A szlovén Iztok Kovac, az EN-KNAP társulat alapítója-vezetője A szlovén kortárs tánc intézményesülése címen tartott beszédében kiemelte, hogy bár Szlovéniában mindig is erős teoretikus háttér segítette az alkotókat, hibáztak abban, hogy ezzel egyidejűleg nem építettek ki szilárd infrastrukturális hátteret. Míg régebben eseményszámba ment egy-egy sikeres kortárs társulat előadása, addig ma egyre kevesebb a néző, s ez frusztrálóan hat. A megoldást egy államilag támogatott, a budapesti Trafóhoz hasonló intézményben látja, „ami már a következő generációnak épül, hogy legyen hol dolgozniuk” – mondta. A moderátor Cvejic ellenvetésére – miszerint a ma tendenciája a „nomadizmus”, a mobilitás, azaz a táncosok egy-egy produkció erejéig való külföldre szerződése – kijelentette, hogy az intézmény márpedig az ő számukra egyenlő a túléléssel: elege van már a Che Guevaraságból.
 Jelenet Risima Risimkin Diary Stravisky című előadásából |
Elszántságának adott hangot Risima Risimkin is (Macedónia egyik vezető koreográfusa, a skopjei Dance Fest igazgatója), aki szintén az állami támogatásban bízik. A koreográfia élete címet viselő beszámolójából megtudtuk, hogy hazájában táncművészettel foglalkozó könyvek kiadásával és egy díj alapításával igyekeznek ismertté, elismertté tenni a kortárs alkotókat. A lengyel (Julia Hoczyk) és a horvát (Ivana Ivkovic) előadók szakírói-kritikusi megközelítése a konferencia-környezetben, egyéb kitekintés híján, hiányérzetet hagyott maga után, mivel a táncosokat foglalkoztató művészeti kérdések helyett a felszólalót foglalkoztató esztétikai tárgyalás került terítékre.
Nem maradt el az anekdotázás és a saját kortárs hagyományokra önironikusan reagáló tónus sem. A litván Vita Mozuraite és a lett Inta Balode a két országot úgy festette le, mint amelyek tettre készen toporognak a képzeletbeli kortárs hegy lábánál. Azaz számukra nehezen értelmezhető a kérdés, hogy mi „halt meg”, illetve minek van „vége”, hisz náluk a hegymenet még épphogy elkezdődött. Természetesen ők is szeretnének megbízható támogatási rendszert, de úgy, hogy ne egy-egy társulat kaparja ki magának a gesztenyét, hanem, hogy az alkotók egész közössége profitálhasson belőle.
Péter Petra arra a sajátos ellentmondásra hívta fel a figyelmet (A Lábán Rudolf-díjra jelölt táncelőadások laudációjának elemzése), hogy a díjra jelölők előzetesen megfogalmazott, kortársra vonatkozó alapelvei nagyban eltérnek a díjazott munkák méltatásában kiemelt jelzőktől, és hogy a néző szerepét az elmúlt évek alatt egyetlenegyszer említik csak, holott a kortárs megfogalmazásában a néző szerepe kitüntetett. Angelus Iván (a Budapest Tánciskola igazgatója) a diákok egészségre neveléséről beszélt (Minek van vége? Minek van kezdete?), illetve a közös „nevezőről” a táncban, azaz: az emberi test anatómiájáról, a gravitációról. A reakciók alapján Angelus utópistának tűnő megközelítését értették legkevésbé az egybegyűltek.
 Jelenet Duda Éva Lábán Rudolf-díjat nyert Lunatika című előadásából (Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu) |
Bár a moderátor Bojana Cvejic egy ideig kezében tartotta a gyeplőt, s próbálta az eredeti kérdés irányába, átfogóbb, elméleti síkra vezetni a szekeret, hamar világossá vált, hogy a reagálások nézőpontjai egészen különbözők. Így aztán ha konklúzió nem is született a „vég”-ről (netán „halálról”), annyit azért megállapítottak, hogy legalább három különböző konferenciát lehetett volna szervezni: egy marketingre fókuszálót, egy teoretikusabbat és egy olyat, amely a nézőt sem felejti ki ennek az elveszejtőnek mutatkozó kérdésnek a Bermuda-háromszögéből. Szabó György, a Trafó vezetője oldotta fel a provokációnak szánt kérdés rejtélyét. Mit ajánlunk ma a közönségnek? Hol tart a művészet? Releváns-e még, betölti-e rendelt szerepét? – ezekre a „résztémákra” kívánt utalni a konferencia címe. Szerinte ugyanis tömegével látjuk a kizárólag önmagukra reflektáló munkákat, miközben mindenki elfeledkezik a közönségről.
A tanulság pedig, amit a hallgató levonhat mindebből: a táncnak elege van a Che Guevaraságból! Arra vágyik, hogy pumpáljon már egy kis pénzt (vagy sokat) az állam a táncosok zsebébe, akárcsak a számtalanszor hivatkozott képzőművészekébe! – mint az egyik résztvevő megállapította. Valóban, a képzőművészet jobban finanszírozott, de korántsem állítanám, hogy jobb helyzetben van, ugyanis a kortárs képzőművészet már rég széttárta lábait a piacnak, és nem szerencsés, ha a tánc is lihegve várja, hogy a kanapéra dőljön. A művészet nem szakadhat el a közönségtől, a közösségtől. Máskülönben elveszíti kapcsolatát a realitással.