KÖTÉLTÁNCOSOK

Filmdokk szekció / 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

A Filmdokk három mozija ellentmondásokkal terhes emberi sorsokról mesél: a Szex pozitív egy AIDS-fertőzött amerikai aktivista, az Ember a magasban egy francia akrobata, a Kasztner meggyilkolása egy magyar származású zsidó ügyvéd-újságíró története. HUNGLER TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.

A filmek tanúsága szerint mindhárman igen komoly, történelemkönyvekbe illő bátorságról és elszántságról tesznek bizonyosságot: Richard Berkowitz egy stigmákkal bélyegzett korszakban, a nyolcvanas évek Reagan-érájában kampányol a biztonságos szex mellett; Phillipe Petit 1974-ben a World Trade Center két tornya között kifeszített drótkötélen sétál keresztül; Kasztner Rezső zsidókat ment a második világháború alatt. A három dokumentumfilm mégsem három makulátlan (szuper)hős története – a gépezetbe homokszemek kerültek: hol a személy és a teljesítmény, hol a teljesítményhez vezető út és az eredmény között feszül ellentmondás.

Szex pozitív

Daryl Wein alkotása, a Szex pozitív egy hajdani zsurnaliszta életén keresztül mesél a meleg-mozgalmakról és a rettegett kórról, az AIDS-ről. Korabeli tévéműsorokból, híradókból láthatunk bejátszásokat, neves és hétköznapi emberek emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor tévképzetek tömege tapadt még a betegséghez, így az érintetteknek nem csupán a barátok és a szeretők elvesztésével, de azzal is meg kellett birkózniuk, hogy a közvélemény a szabados életforma nyomában járó, amolyan jogos büntetésként tekintett a járványra.

Richard Berkowitz, aki már egyetemi évei alatt is nyíltan vállalta másságát, komolyan kivette a részét abból, hogy a melegek megismerjék a biztonságos szexet (könyvet írt, fellépéseket vállalt, tüntetéseken vett részt, stb). Míg azonban harcostársát, a fiatalon elhunyt Michael Callent - nevét egészségügyi központ őrzi - igazi „meleg ikonként” tisztelik, Berkowitz ténykedését még a saját közösségében sem ismerik el (vagy ha tudnak róla, szemérmesen elhallgatják). Az ok az aktivista múltjában keresendő: a férfi S/M szerepjátékokban utazó egykori prostituáltként nem csupán a biztonságos szexet, de az ún. „szex-pozitív” mozgalmat is propagálta (propagálja), mely a legnagyobb szexuális tabuktól eltekintve – pedofília, zoofília – lényegében minden, az örömszerzésre irányuló magatartásformát elismer. A monogám kapcsolat(ok)ban élő Callennel szemben a promiszkuus életformát folytató Berkowitz alakja igencsak zavarba ejtő – bármilyen kedves, szellemes, mély érzésű embert ismerünk is meg a személyében, elszánt harca felett – a szexualitáshoz fűződő viszonyának köszönhetően – szemet huny a közvélemény.

Ember a magasban

Az idén dokumentumfilm kategóriában Oscar-díjat nyert Ember a magasban főszereplője, a francia akrobata, Phillipe Petit azonban nem lehet olyan önző, fanatikus vagy öntörvényű, hogy a többség ne adózna csodálattal teljesítményének és bocsátana meg neki minden emberi gyarlóságot.

James Marsh rendező alkotása műfaját tekintve documentary feature, vagyis dokumentum játékfilm, mely A nagy balhé modorában adózik Petit lélegzetelállító kötéltáncának. A filmben 1974. augusztus 4-ére emlékszik vissza a „bűnelkövető” és a „vad banda”, vagyis a „tettestársak”. A mű rekonstruálja az előkészületeket, a váratlan fordulatokat, a veszélyt, az akadékoskodó hatóságot, mindent, ami ahhoz kellett, hogy végül összejöjjön a „nagy balhé.” A színészek által alakított és újrajátszott jelenetek tökéletesen illeszkednek az eredeti tévéfelvételekhez, fényképekhez, az új évezredből a múltba tekintő szereplők visszaemlékezéseihez – néző legyen a talpán, aki teljes bizonyossággal megmondja, mikor lát archív és rekonstruált felvételeket. 

Annak ellenére, hogy Petit mellett az Ember a magasban másik főszereplője a valamikori World Trade Center két ikertornya, a film hangvétele cseppet sem tragikus, mi több, komikus, csibészes, feszes krimikre jellemző. Ha szó is esik fanatizmusról, azt nem a terrorizmus élteti, hanem az a hajtóerő, amely már Edmund Hillaryben is ott munkált, aki elmondása szerint csak azért mászta meg a Mount Everestet, „mert ott volt”. Petit Hillary „utódja”, egyedülálló teljesítményéért tisztelt férfiú, aki privát emberként szinte nem is létezik (az egykori barátnő és a hajdani barát elejtett megjegyzéseiből azonban egy másik személy is körvonalazódik, aki valószínűleg csak „vezéráldozatok”, vagyis megszakadt és felülírt kapcsolatok árán tudta elérni emberfeletti teljesítményét).

Kasztner meggyilkolása (Forrás: Titanic Filmfesztivál)

Kasztner Rezső „teljesítményét” Gaylen Ross dokumentumfilmjében, a Kasztner meggyilkolásában viszont a történelem, a politika, a közhangulat írta felül. Az erdélyi születésű ügyvéd és újságíró 1944 nyarán közel kétezer zsidót menekített Magyarországról a semleges Svájcba. Ő maga 1947-ben telepedett le Izraelben, ahol azonban az ötvenes évek elején egy háborús perben találta magát – a vád szerint kollaborált a nácikkal. A férfi kanosszájának végül egy izraeli fanatikus golyója vetett véget, aki 1957-ben merényletet követett el ellene.

A dokumentumfilm megszólaltatja Kasztner leszármazottait, a túlélőket, sőt, még a gyilkosát is. A visszaemlékezésekből ellentmondásos személyiséget ismerhetünk meg, aki ugyan valóban alkut kötött a nácikkal – utánpótlást és pénzt biztosítva a számukra –, ám éppen ezzel teremtette meg több száz zsidó túlélésének lehetőségét. Gaylen Ross filmje nem rehabilitálja egyértelműen Kasztner Rezsőt, de el sem ítéli őt: sokkal inkább a diszkrepanciákra koncentrál, arra, hogy mennyire mást gondol róla a merénylője és a meghurcolt családja, a hálás, megmentett túlélő, vagy az a szintén a vagonon utazó menekült, aki nyíltan megtagadja őt.