Hatházi András és Bogdán Zsolt

Pedig a kolozsváriak díjhalmozó Ványa bácsija tényleg csak ennyiből áll, semmi többől. Hogy ez a nagyon kevés milyen rettentő sok tud lenni, arról már Kolozsvárott meggyőződhettem tavaly decemberben, s nem kellett csalódnom a budapesti Nemzetiben tartott vendégjátékon sem. Azt gondolom, hogy nem is nagyon lehet. Andrei Şerban rendezése olyan, mint egy hihetetlen energiákat felszabadító, pusztító, ám mégis mindenestül gyönyörűséges vihar: olykor teljesen elcsitul, de csak azért, hogy a következő pillanatban megújult erővel csapjon le. És aztán abban a pillanatban, amikor már azt érezzük, hogy nem fokozható, akkor hirtelen beáll a néma csend. Semmi kommentár, semmi magyarázat, pláne magyarázkodás. Nem is kell. Mi meg levegő után kapkodunk, mert alig hisszük, hogy valóban láttuk, amit láttunk.

Már csak azért sem, mert a mi helyünk egyáltalán nem ott van, ahol lenni szokott – sem képletesen, sem szó szerint. Az első felvonásban például a függöny előtt ülünk szorosan egymás mellé préselve, velünk szemben a majdnem üres nézőtér: Ványa, Asztrov és a többiek elszórva lézengenek, ülnek, pózolnak, többször tudomást véve ottlétünkről, nekünk (rólunk…) beszélve, deklamálva, unatkozva. A többi felvonás már a színpadon játszódik, igaz, mi is ott ülünk. A kényelmes nézői pozíciónknak azonban itt is lőttek: rendre köztünk, mellettünk, nekünk szólnak a monológok és párbeszédek, közénk tolakodnak, rajtunk keresztül jönnek-mennek a szereplők, hiszen útban vagyunk nekik. A tomboló vihar kellős közepén üldögélünk – amíg hagyják. Szerebrjakov gúnyos-leereszkedő tekintetét a mi szemünkbe fúrva oktat ki a birtok eladásának előnyeiről, a részeg Asztrov nekünk üvölti el vodkagőzös világfájdalmát, Ványa meg akár minket is eltalálhatna, amikor pisztolyából egy egész tárat a kétségbeesetten menekülő professzor után ereszt.

Ennyiből is sejthető, hogy ez a Ványa bácsi a lehető legtávolabb áll a lassan csordogáló, balszerencsés csillagzatok együttállása esetén saját unalmukba fúló Csehovoktól. Azért például az obligát kellék, a szamovár átkerült a „többi” Csehovból: a nézőtér kellős közepére asztalkával-szamovárral kiültetett Dada ténykedésével veszi kezdetét az előadás. Nemcsak innen tudható, hogy Şerbannak van humora. Hozzáteszem rögtön: ez a humor sokszor kegyetlen és nagyon szemtelen.

Középen Bíró József

Persze az is lehet, hogy ez „csak” Csehov humora: Koros Fekete Zsuzsánna angolból (!) kanyarított magyar fordításában ugyanis az eredeti szöveg szinte hiánytalanul elhangzik. Kicsit száraz, sprőd, igen takarékos és mindenestül mai textus – oroszul tudók mondják, hogy az eredeti Csehov is épp ilyen. Maisága jelentkezik akkor, amikor Jelena Andrejevna (Kézdi Imola) angolul kezd el szövegelni – a nő (falusi élet)idegen mivolta, mondén korszerűsége sűrűsödik modoros nagyképűséggel prezentált mondataiba. A többi szereplő szájából időnként elhangzó olasz, francia vagy német mondatok hasonló könnyedséggel szöknek be a szövegbe, s legtöbbször érzékelhetően hozzájárulnak az amúgy is meghökkentő gazdagsággal, minden esetben harsány színekkel felvázolt jellemrajzokhoz.

Az angolul csacsogó Jelena csak egyetlen eleme a betegesen képmutató közegnek. Itt mindenki színlel, mindenki szerepet játszik – ha akarja, ha nem, senkinek sincs választási lehetősége. (És ezen ráadásul meg sem lepődhetünk, elvégre színházban vagyunk, és Şerban ezt nem szűnik tudatosítani bennünk.) Ott van például a folyton könyvét bújó, száraz vénkisasszonynak látszó, valójában nagyon is konkrét vágyakkal birkózó Vojnyickaja (Kató Emőke). Vagy a kényeskedő, a világ által meg nem értett tudós sztereotípiáit egy vérnősző barom indulataival és egy szívtelen diktátor karakterjegyeivel dúsító Szerebrjakov professzor (Bíró József). Ványa lepusztult ivócimborájának, Asztrovnak (Bogdán Zsolt) a fogyatkozó erdők iránti féktelen és őszintének ható rajongása csajozós dumává alacsonyodik, amikor Jelenának kiselőadást tart a környék fagazdálkodásáról. A nagy, fekete keretes szemüveg mögé bújtatott Szonya (Pethő Anikó) minden létező eszközzel hangsúlyozott jelentéktelensége mögött olyan érzelmek és gondolatok élednek, amik itt biztosan nem kaphatnak semmiféle visszaigazolást.

Hatházi András és Pethő Anikó (Fotók: Bíró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Hatházi András Ványája más okokból kiismerhetetlen. Egyszer nagyranőtt, vörösfejű, álmatag óvodás, aztán a világ legmagányosabb és legszerencsétlenebb szerelmese. Máskor őrjöngő, tényleg félelmetes, behemót vadállat, akiből egyszerre robban ki az évtizedeken át dédelgetett (mert szenvedni is szeret, ez látszik) és gondosan elraktározott indulat. Egyszemélyes pisztolypárbajt vív a fegyvertelen és gyáván az asztal alá menekülő Szerebrjakovval, s hiába tudjuk, hogy lövése nem érhet célba, mégis ennek a nagydarab szerencsétlennek drukkolunk.