A darab címe – Can we talk about this?, vagyis Beszélhetünk-e róla? / Tudunk-e beszélni róla? – természetesen nem több áludvarias álkérdésnél. A fizikai színház fogalmát megteremtő, majd az elmúlt két és fél évtizedben munkásságával kidolgozó és meghaladó Lloyd Newson és most negyedszer Magyarországon járt legendás csapata, a DV8 nem feszélyezi magát: beszélnek róla, mert egyszerűen nem tehetnek mást.
Nagy-Britanniából jöttek, mesterségük címere a multikulturalizmus, ők azonban nem egyetemi szemináriumokon ízlelgetik a fogalmat, hanem hétköznapi valóságként élik meg azt (már csak azért is, mert a mára láthatatlanná vált gyarmatbirodalom árnyéka ott van és örökre ott is marad a hátuk mögött). Legújabb, tavaly nyáron Sydney-ben bemutatott, most három teltházas esten a Trafóban járt előadásukban ismerős és ismeretlen történetek követik egymást szédítő tempóban, lenyűgöző technikai és intellektuális színvonalon. Salman Rushdie és a világszerte indulatokat kiváltó Sátáni versek (üssük csak fel, a könyv nálunk is fordító megjelölése nélkül jelent meg!), a bántalmazott muszlim nőkről filmet forgató Theo van Gogh meggyilkolása, a dán lapban megjelent Mohamed-karikatúrák – ezek közülük azok az esetek, amelyek átlépték a hazai média ingerküszöbét, de hát a lista még hosszan folytatható.
És folytatódik is: a kényszerházasság intézménye, a saría-jog érvényessége is szóba kerül a dokumentumokon és hosszas kutatáson alapuló előadásban. Vagy mindjárt ott van az első, a nézőt rögtön állásfoglalásra kényszerítő epizód a bradfordi iskolaigazgatóról, aki az ott élő muszlim gyerekekkel meg akarta ismertetni a többségi, angol kultúrát, mondván, hogy ha egyszer ott fognak élni és dolgozni, akkor muszáj ismerniük ezt a közeget. Akkor ő emiatt máris rasszista? Vagy csak az a rossz, aki rosszra gondol? És persze ott van a nekünk is ismerős – tetszés és ízlés szerint behelyettesíthető – cinikus igazság: „vannak nagyon rendes mohamedánok is”.
 Jelenetek az előadásból |
Mint a rövid felsorolásból is látszik: Lloyd Newson nagyot markolt, de szerencsére kreativitásából, érzékenységéből és erejéből futotta arra, hogy megfelelő, s ami minket a leginkább megfog, valódi színházi keretek közé terelje választott témáját. Ami – bár talán első blikkre nem látszik – igenis személyes érintettségről tanúskodik: interjúiból tudjuk, hogy a DV8 tagjai között három muszlim is van, de a társulatvezető nyíltan vállalt homoszexualitása is kapcsolódik ide (te jó ég, mikor íródik le ez a félmondat egy magyar koreográfusról?!). Newsonnak a darabhoz írott előszavában olvasni, hogy a Gallup 2009-es felmérésében ötszáz mohamedánt kérdeztek meg arról, elfogadható-e számára a homoszexualitás? Ne tippelgessenek sokáig: egyetlen válaszadó sem felelt igennel.
Az alapvetés tehát meglehetősen világos, azt is mondhatjuk, hogy vonalas: ezúttal a radikális fundamentalisták vannak a célkeresztben (még ha csak a művészében is), az előadás pedig legtöbbnyire a történelem végét beteljesítő nyugati demokráciák szemszögéből vizsgálódik (az est kétharmadánál a beépített ember élethű és szó szerinti kirohanása a teremből is játszik ezzel: „Ez egy szar… Egy iszlámellenes, homofób szar…”). Newson nem játszik el a „hallgattassék meg a másik fél” gondolatával, ehelyett nagyon is tudatosan válogatva konkrét eseteket sorol fel, melyek egyértelműsítik, hogy mi a (szerinte) helyes álláspont ilyen és ehhez hasonló fordítási ügyletekben. Mert hát itt komoly fordítási problémákról van szó – olykor tényleg, l. Rushdie –: a kultúrák, ideológiák, kontextusok lefordíthatatlansága, átjárhatatlansága, egymásnak meg nem feleltethetősége foglalkoztatja az alkotót. Meg az, hogy noha nincsenek vegytiszta igazságok és hogy a látszólag egyértelmű helyzetek is mérlegelést követelnek, azért az alapvető emberi jogokat (ha úgy tetszik: mindazt, ami emberré tesz minket) lehetetlen sárba tiporni akármilyen vallásra vagy eszmerendszerre hivatkozva.
 Fotók: PORT.hu |
A Can we talk about this? kronologikus rendet követő, emiatt is oknyomozó politikai színház, a felelősséget nem eltussolni akaró kiáltvány, gyorstalpaló show-műsor a radikális iszlámról, dokumentarista fizikai színház, tolerancia játszóház nyolcvan percben. A DV8 honlapján olvasható művészi hitvallás szerint a csapat célja az esztétikai és fizikai értelemben vett kockáztatás, a színház és a tánc közötti – a posztdramatikus színház után már korántsem oly vastag – falak lebontása. Newson számára minden a jelentésről szól: a Thatcher-éra alatt alakult csapat mindig is kőkemény társadalmi (tabu)témákkal foglalkozott. Táncosait – amúgy a példaképként számon tartott Pina Bausch filozófiája jegyében – nem aszerint válogatja, hogy ki rendelkezik a legtökéletesebb technikával vagy a legkidolgozottabb testtel. Vállaltan megy szembe a közönség úgynevezett igényeivel: nem az érdekli, hogy kinek a látványa töltene el minket megelégedettséggel a nézőtér sötétjében, hanem az, hogy ki alkalmas a kitűzött feladat végrehajtására.
A színpadra kilépő játszótársai éppen ezért nem „csak” színészek vagy „csak” táncosok. Igazi professzionális előadóművészek, akiknek például nem okoz semmiféle nehézséget a szigorúságukban is könnyed, repetitív mozgásszekvenciák tökéletes végrehajtása úgy, hogy közben hosszú, angoltudás birtokában is olykor nehezen követhető monológokat vagy párbeszédeket adjanak elő. Lenyűgözve bámuljuk ezeket a mindentudó testeket, meg azt is, ahogyan az ideges, ritmikus és gyakran mulatságos mozdulatsorok elkezdenek az „alámondott” szövegekkel kommunikálni, azokat ellenpontozzák vagy véleményezik.
Nincs pihenés a színpadon, de nincs a nézőtéren sem: mintha egyetlen, hosszúra nyúló mesteri etűdöt látnánk, amelyben jól érzékelhető sietséggel, mégis kapkodás nélkül rakódnak egymásra a témák, a problémák – a feledéstől megóvni kívánt akták. Száguldunk egyik esettől a másikig, az egyik legemlékezetesebb – mert kristálytiszta és metszően éles – jelenet, amikor a társulat tagjai egyesével előrejönnek a lélektelen, linópadlós, nyilvános köztérben (tornaterem? várócsarnok?), majd egyenesen kinéznek ránk. Kezükben A/4-es papírok, rajtuk egy-egy évszám és fekete-fehér portré, s az arcokhoz kapcsolódó történetmorzsák egymás után, egyszerre, egymásra kopírozódva hangoznak el, aztán sorra, egyesével a földre hullanak a lapok, a végén már egész, eltakarításra váró papírhalom közepén állnak a táncosok. Letörölhetetlen emléknyomok, a jelennek és a jövőnek küldött tárgyilagos jelek ezek, csakúgy, mint az előadás során a falakra felkerülő graffitik. Nevek, dátumok, „topikok”, a rasszizmus vaskos lexikonának vérrel és fegyverropogással írt szócikkei, melyekről sosem szabad elfeledkeznünk. Különösen itt és most nem.