Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KIÉLEZVE

Wayne McGregor – Random Dance: FAR / Trafó
2011. máj. 4.
Gumitestű, higanymozgású táncosok, lehetetlent súroló mozgásvilág, tűfények ezreivel festett fénymátrix, szigor, perfekcionizmus. Ha új bolygót fedeznénk fel, ahol intelligens ufók élnek, a Randomot kéne fellőni hozzájuk, hogy bemutatót tartsanak az emberi testről. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.
A táncról szóló diskurzus örök dilemmája, hogy arról írunk-e, amit látunk és érzékelünk, vagy arról, amit tudásunk és előzetes ismeretünk alapján (bele)látni vélünk. Ez a problémakör aztán kiegészül azzal, hogy az előadásról bennünk élő kép és annak írásbeli foglalata között nem mindig van meg a remélt konszenzus (én legalábbis magamból kiindulva gyakran tapasztalom ezt), mert a szavak eleve skatulyát jelentenek annál a művészeti ágnál, amely szándékosan kikerüli a szavakat. És ez még tovább bonyolódik, ha egy Wayne McGregor kaliberű, reneszánsz típusú alkotó munkájába botlunk. 

Hiszen az, ami McGregort inspirálta – a jelen esetben a felvilágosodás eszméje, az anatómiai felfedezések kora, a folyamatosan zajló tudományos háttérkutatások, vagy egészen speciálisan a már elhunyt kiváló angol művelődéstörténésznek, Roy Porternek „a felvilágosodás korabeli orvoslás és betegségek illetve az irodalom összefüggéseit” vizsgáló kötete, a Flesh in the Age of Reason (innen a FAR cím) –, minket, nézőket minden beleérző képességünk ellenére sem biztos, hogy közelebb visz egy absztrakt koreográfiához, s ebből adódóan valószínűleg sohasem fogjuk megérteni, hogy a tudományos kutatások hogyan konfigurálódnak át tánccá. De nem is kell, mert éppen elég az, amit látunk és érzékelünk. 
Wayne McGregor és a Random Dance Company hihetetlenül extrém mozgástartományban kalandozó darabjában példának okáért azt, hogy miképp adja át a ’stafétabotot’ a kezdeti, békebeli harmóniát árasztó idealizmus a futurista víziónak. Nyitányként négy fáklyás alak világítja be fátyolosan az üres teret, Cecilia Bartoli hangján emelkedett Vivaldi-operaária szól, s egy szemet gyönyörködtető, peckes madarak násztáncára emlékeztető bensőséges kettőst látunk. A ’vissza a természetbe’ himnusza ökölcsapásszerűen törik meg. Mesterséges világítás váltja a természetest, elektroakusztikus lidércnyomás a női énekhangot, tíz táncosra írt dinamikus, robogó mozgásörvény a duett bársonyos szentimentalizmusát. 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A McGregor darabjaira jellemző hideg, laboratóriumi látványvilágot ezúttal Lucy Carter képzőművészeti installációnak is beillő, le-föl mozgó méretes fénytáblája virtualizálja. Felületén pontosan száz, négyzethálósan elrendezett, tüskeként meredő fémpálca, minden fémpálcán oldalanként 8 ledégő, összesen 3200 apró fényforrás. Legelőször csak a tábla egy-egy pontján gyullad fel a fény, hosszú, megnyúlt árnyékokat vetve a tüskéken, majd egyre szemkápráztatóbb világító felületek képződnek. A villanások hullámvonalakat rajzolnak, amorf foltokként egymásba folynak, távoli csillogó galaxis fantáziaképét vizionálják, árnyékokat vetve óramutatóként járnak körbe, vagy hosszú digitális számsort mintázva pergetik a másodperceket. 
A fénytábláról áradó hideg fény a táncosok testén fut össze a hagyományos világítás meleg tónusával. Van, hogy narancsszínben fürdik a színpad, máskor alig derített a környezet, később csak a szereplők sziluettje látszik, vagy ezüstösen vibrál a fény az izzadt testeken. Azon kívül, hogy a futurisztikus háttér elidegenítő effektként is működik, érzékeny kontrasztot képezve a bőr színével, a feltűnésmentes jelmezekkel (földszínű és fekete kisnadrágok, trikók, pólók – tervező: Moritz Junge) és a mozgás szervességével, kapocs is van a kettő között: a szüntelen vibrálás és a kombinatorika. Utóbbi ugyan nem éri el az adott véges halmazon belül (lásd fény és tánc) valószínűsíthető variációs lehetőségeket, de úgy tesz, mintha megpróbálná megkísérteni a végtelent. 
McGregor koreográfiája ugyanis tényleg végtelenítettnek tűnik: ahol befejeződik, bátran újból is kezdődhetne, ami persze nem jelenti azt, hogy strukturálatlan, sem szcenikailag, sem szerkezetében, sem ritmusában, de kétségkívül van egy olyan, már az első percben megütött és végig kitartott ’rakkolós’ monotóniája, ami talán nem mindenkinek a kedvére való. Amihez ha hozzátesszük a szenvtelen, perfekcionista előadó stílust, máris rásüthetjük a táncosokra, hogy nem is érző lelkek, hanem embergépek, automaták. Pedig ha alaposan megnézzük, nemcsak feszesség van a darabban, hanem oldás is: már a koreográfia felépítése is hordoz egyfajta kettőséget, hiszen mielőtt a táncosok ’helyzetbe hoznák’ magukat, lezserül ki-be flangálnak a színpadon (e kettősséggel egyébként Ben Frost zenemágiája is eljátszik, ahogy emberi énekhangok és klasszikus dallamfoszlányok akarják átfúrni magukat – az összhangulatában Carter fénytáblájával analóg –, ’dark ambient’ stíl hideg elektronikája alól). De a darabon belül is vannak lazító „gyakorlatok”, amikor a szereplők egy része hevesen vitatkozik oldalt, míg a többiek táncolnak, valaki puszit lehel a társa arcára, vagy – mintha jelbeszélne – hevesen mutogat a feje körül.   
Jelenetkép
Fotók: Ravi Deepres (A képek forrása: Trafó)
És azért azt se felejtsük el, hogy bár McGregor stílusa a klasszikus balett-technika deformálásából kiindulva lép tovább a mozgás-extrémitás irányába, alig találunk benne hagyományos, standard táncmozdulatokat, mert ami annak is indulna az elején, garantáltan máshova vezetődik ki végül. S itt nem is csak egyszerű átírásról van szó, hanem radikális beavatkozásról, ami a teljesítőképesség határát feszegeti, és az animális mozgásjegyektől a kontakt tánctechnikán át az emberi gesztusokig mindent integrál, ami e megkopasztott klasszikus vázra organikusan felfűzhető. 
McGregor stílusának védjegye a kiszámíthatatlanság, a váratlanság, a meglepetés. A sebesen mozgó testek gyakran emberi torzóknak tűnnek, a testtartás minden pózban hihetetlenül feszes és acélos, a táncosok úgy járkálnak mezítláb, lábfejüket a földtől való elemelkedés pillanatától szúrós spiccben tartva, mintha parázson lépdelnének. Kitolt csípő, visszafeszített nyakboltozat és természetellenesen megtört karok. A kettősökben többnyire a férfiak vezetik a nőket, de itt is van kiegyenlítődés a nemek között, míg a tánc nehézségi foka teljesen uniszex már. A partnerolás azonban nem „felhívás keringőre”, hanem ellentmondást nem tűrő ragadozás és elbirtoklás. 
McGregornál labdába sem rúghatnak azok a táncosok, akiknek nincs magas színtű klasszikus táncképzettsége, mindemellett nem nyitottak, kreatívak és együttműködők, hiszen a FAR-ban az ő aktív közreműködésükre is apellált a koreográfus a munkafolyamat során. Ebből a szempontból pedig végképp sokkoló, egyszersmind csodálatra méltó, amit a táncosok véghez vittek és visznek tánc címén. Mert ha valaki csak kicsit is tisztában van azzal, hogy a táncospálya milyen drasztikus gyorsasággal amortizálja le a testet, először az ízületeket, aztán szép sorban minden mást, akkor már most elkezdhet a fellépőkkel mélységesen együtt érezni. 
Bár igazságtalan bárkit is kiemelni e tízfős válogatott keretből, a lengyel születésű, lodzi balettintézetet végzett Anna Nowakkal és a jamaicai származású, ám nyolc éves kora óta az USA-ban élő Michael-John Harperrel mégis kivételt teszek, mert egész egyszerűen nem tudtam levenni róluk a szemem, ha színpadon voltak. De feltétlenül álljon itt a többiek neve is: Catarina Carvalho, Davide di Protero, Agnès López Rio, Louis McMiller, Paolo Mangiola, Daniela Neugebauer, Alexander Whitley, Jessica Wright. Hisz sokszor láthat az ember kiváló táncosokat, ám zseniálisakat nem mindig.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek