A Budapest Táncfesztivál biztos befutója volt a Shen Wei Dance Arts. A kínai származású, 1995 óta New Yorkban dolgozó koreográfus, Shen Wei 2008-ban már járt társulatával Budapesten a Nemzeti Táncszínház meghívására, és osztatlan sikert aratott látványos és költői munkáival. Nehéz is lett volna nem szeretni egy elképesztő technikai tudással felvértezett társulatot, amely tükrökkel és gyöngyöző vízfelülettel elvarázsolt, káprázatos színpadtérben dolgozott.
Ezúttal más a helyzet: a Shen Wei Dance Arts idei vendégjátéka jóval minimalistábbra hangszerelt, és főként az elsőként színre kerülő Map kevésbé érzéki, mint inkább szellemi utazásra viszi a nézőket. Nem mintha ez a fajta kommunikáció nem lenne varázsos: a Map szépségesen intellektuális darab, olyan bonyolult és kifinomult szerkezetű, amilyennel csak ritkán találkozik az ember. Steve Reich eufórikusan lüktető-kalapáló, repetitív minimálzenéje végig feszített tempót diktál a koreográfusnak, aki különböző struktúrák keletkezésével és felbomlásával, egymásmellettiségével és ellenpontozásával játszik.
Nagyon egyszerű képpel indul a darab: a három-három táncos négy sorba rendeződve hever a földön, egy ütemre mozdulva. A stabil, puritán szerkezet fokozatosan egyre inkább szétesik, pár perc múlva pedig pulzáló, kusza emberhalmaz kezd kialakulni a szereplőkből. A táncosok mozdulatai között nincs szigorú rend, sőt mintha már kapcsolatban sem lennének egymással: mintha csak egy szétesett, hatalmas fogaskerék-szerkezet egyes elemeit vinné tovább a lendület, annak ellenére, hogy már semmi nem tartja őket össze. Majd Shen Wei a kaotikus testek kupacából újra meg újra izgalmas szerkezetű geometriai struktúrákat hoz létre.
A koreográfia precízen leképezi Steve Reich zenéjét, és demonstrálja azt az izgalmas jelenséget, hogy biztosnak látszó struktúrák apró (pl. időbeli) elmozdulások miatt széteshetnek, majd később akár ismét összerendeződhetnek. Kérdés persze, hogy ki mit ért renden vagy káoszon, hiszen az is rend, amikor egy kaotikusan áramló tánckarban egy pillanatra két vagy három ember hirtelen ismét egyszerre mozdul. A polifonikus szerkezet, melyben minden szólam (jelen esetben minden szereplő vagy pár fős szereplőcsoport) külön, önálló életet él, lenyűgözően izgalmas látványt nyújt. A hagyományos szerkesztési elveknek nyoma sincs, helyette jóval bonyolultabb, időben fázisokkal is elcsúsztatott, külön mozgásvilágok ütköznek a színpadon, hogy egy-egy ritka pillanatban a szereplők újra felvegyék egymás ritmusát, vagy éppen megálljanak. Szépek és szokatlanok a szólóhelyzetek is ebben a darabban: gyakran előfordul, hogy egy-egy táncos kiszakad a karból, de megmutatkozása sosem hagyományos módon zajlik, a szólisták többnyire háttal szerepelnek a közönségnek, és csak eredetien virtuóz lábmunkájuk vagy ütemre ránduló válluk kerül fókuszba.
Maga a cím – Map – sokat elárul a mű rejtélyéből, hiszen jelzi, hogy Shen Wei térképként, pontosabban geometrikus mintázatként dekódolja a zenét, ez pedig nagyon is termékeny és eredeti alkotói gondolat. A táncosok uniszex, szürke ruhákban bukkannak fel, egyetlen megkülönböztető jegyük az élénk színű (almazöld, ciklámen, pipacspiros) zoknijuk. Az apró geg tökéletesen illeszkedik a koncepcióba: megmutatja az apró különbséget az egyes szereplők között, és jelzi, hogy ők nem csupán engedelmes csavarok egy monotonul kattogó gépezetben, nem csupán mozgó installációk, hanem egyéniségek, még ha ezt most el is rejtik kissé. A díszlet mintha egy hatalmas, színes krétával összefirkált tábla lenne, mely leginkább azokra az amerikai filmjelenetekre emlékeztet, amikor matematikus-zsenik vélt excentrikusságát hangsúlyozandó, a kamera egy képletekkel összezsúfolt, maszatos táblát mutat. A Map-ben szerencsére nem erről van szó: az ábrák feltehetően a komplex koreográfia szerkezetének sajátos illusztrációi, sorvezetői. A darab elgondolkodtató remekmű, bár kevésbé excentrikus és lírai, mint az est második részében színre kerülő Re-.
Itt már Shen Wei semmit sem bíz a véletlenre. Az inspirációként Tibetet, Kambodzsát és Kínát említő három részes darab középső részében a kambodzsai Angkor Wat, Ázsia legendás, 1150-ben épült vallási épületkomplexuma a főszereplő, melyet a sziámi thai-ok a XV. században megtámadtak, majd az elnéptelenedett, kiürült várost az őserdő benőtte és évszázadokon át elrejtette az utódok szeme elől. A díszlet nem más, mint ennek a furcsa szimbiózisnak – a kövek és fák, a civilizáció és a természet együttélésének – emléket állító fotó, melyen a templom porladozó köveit hatalmas gyökér töri át. Gyönyörű, archetipikus szimbólum ez arról, hogy a természetnek nem emberi léptékkel mérhető a hatalma. Az előadást tradicionális kambodzsai zene kíséri. A címül szolgáló Re- szócskához a koreográfus a programfüzet tanulsága szerint a regeneráció, rekultiváció stb. szavakat rendelte, de az is hasznos lehet, ha az újra- előtaggal keresünk hasonló asszociációkat, mint például az újraéledés, újrakezdés.
 Jelenet a Re- (2. rész) című előadásból (A kép forrása: Budapest Táncfesztivál) |
Mert mi is történik a színpadon? Egyrészt látunk egy halott várost és egy nagyon is élőnek tűnő természeti jelenséget, másrészt látunk néhány hófehérre mázolt, fehér fénnyel még élettelenebbé tett, gyönyörű, törékeny, fejét hátrahajtó, kicsavarodott testet, melyek leginkább szobrokra, kísértetekre emlékeztetnek. A hófehér szellemlények között valódi táncosok bukkannak fel, kettősökbe bonyolódva, szenvedély és harc rántja össze a testüket. A több száz évnyi távolságra lévő két világ egymásra vetül: a kép segít, hogy egy furcsa, illékony időhíd vetüljön a rég elporladt emberek és a kortárs nézők közé. A színpadon fej nélküli, mégis tökéletes testeket látunk a múltból, melyek figyelmeztetnek saját létünk súlyára, felelősségére. Shen Wei megkísérli feléleszteni, elevenné tenni egy legendás kultúra képviselőit, miközben mindez fordítva, a memento mori figyelmeztetése felől is működik. Minden giccs-jellegével együtt (hiszen mégiscsak egy népszerű turistalátványosságot csodálunk a képen) kivételes erejű a darab, jungista elemzők álma, hiszen Shen Wei éppen az emberi kultúra archetipikus mélyrétegeibe próbálja beleásni magát.
Bár Shen Wei a szépség megszállottjaként olykor elveti a sulykot, és túlesztétizál egy-egy pillanatot, rögeszmésen hajszolva megindító, látványos, költői képeket, alapvetően zseniális koreográfus. Nem azért, mert képes egy szellemes, okos, tisztán konceptuális művet létrehozni, és nem azért, mert képes egy érzelmes, látványos, lírai, archetipikus látványorgiát bemutatni, hanem azért, mert mindkettőt tudja, és mindkettőben végtelenül profi és tudatos. Számomra az est fontosabbik darabja az első, a Map volt, ám egy ennyire absztrakt munka mellé kellett egy érzéki szépségben tobzódó koreográfia. Shen Wei-nél racionalitás és érzékiség patikamérlegen van kimérve a cél érdekében. Még egy megjegyzés: a társulat egy tagjának az érkezés napján rohamtempóban meg kellett műteni a vakbelét, ami azt is jelentette, hogy pár óra alatt „ki kellett rendezni” a darabokból. Ennyit a profizmusról.