A MAGÁNYOS ÉN

Miféle műfaj, műfaj-e egyáltalán az esszé? Mi különbözteti meg a művészettől vagy a tudománytól? Mi köze a kritikához? Mi a természetes közege és kik az olvasói? NAGY IMOLA DÓRA ÍRÁSA.

Ilyen és hasonló kérdések vetődtek fel a Műút folyóirat Jenei László által szervezett esszékonferenciáján az elmúlt hétvégén (2010. szeptember 17–18.) Miskolcon. Az utóbbi években egyre nagyobb népszerűségnek örvendő folyóirat a hetedik miskolci Cinefest filmfesztivál utolsó két napjának eseményei közé szervezte a Műút-napok című rendezvényt, amelynek során – a filmfesztivál gáláján – kiosztották a Műút-nívódíjakat is: szépirodalom kategóriában Bán Zoltán Andrásnak, kritika-esszé kategóriában Dunajcsik Mátyásnak, képzőművészet kategóriában pedig Seres Lászlónak.

Az esszékonferencia két napján elhangzó előadásokat (Radnóti Sándorét és Selyem Zsuzsáét) rövid korreferátumok (Vári Györgytől és Bazsányi Sándortól), majd hosszabb (másfél órás) kerekasztal-beszélgetések követték. (A beszélgetések résztvevői – az előadókon kívül – Dunajcsik Mátyás, Karádi Éva, Mészáros Sándor, Milián Orsolya, Radics Viktória és Takáts József voltak.) A bevett konferenciasémától (egymás után sorakozó, de egymáshoz csak érintőlegesen kapcsolódó előadások folyamata) eltérő, tágasabb, társalkodásra ingerlő keret hamar felszínre hozta, milyen jótékony egyet nem értés uralkodik a beszélgetők között; még abban az egyszerű kérdésben sem jutnak egy véleményre, hogy egy adott szöveg esszé vagy sem. Ennek alapján nem meglepő: valamennyi esszére alkalmazható jellemrajzzal, ne adj’ isten, definícióval nem gazdagodtunk. A definíciógyanús kijelentések egytől-egyig túl erősnek bizonyultak és visszavonásra ítéltettek. Íme, két definíciómentes és ezért tartható kijelentés: esszéken olyan szövegek halmazát értjük, amelyeket a családi hasonlóságok elvén kívül nem köt össze más (Takáts József). Az esszé olyasmi, mint egy többféle mutációban létező vírus, amely bizonyos típusú (szöveg)testeket támad meg (Bazsányi Sándor).

Abban persze viszonylagos konszenzus alakult ki, hogy melyek az esszécsalád alapvonásai. Nyelvi igényesség, személyesség és dialogikusság, szabadság és kísérletezés, a tévedés lehetőségének számbavétele és akarása – fenntartva természetesen, hogy ezek szükségesnek is csak talán, de elégségesnek semmiképp nem mondható tulajdonságai az esszének.

A meghatározással vagy legalábbis körülírással való bíbelődés mellett (és annak kapcsán is) két problémát járt körül a pénteki beszélgetés. Az egyik az esszé és a kritika összekapcsolódása. A vita kiváltó oka Radnóti Sándor előadásának egyik kitétele, miszerint „…az esszé kritikai természete […] elvileg is lehetetlenné teszi, hogy az esszét megkülönböztessük az igényes értelmező és magyarázó műkritikától. Pontosabban, az ilyen műkritika az esszé egy változata”. A másik a dogmatikus esszé létének és mibenlétének kérdése. Dogmatikus esszék vannak, sőt, remek dogmatikus esszék vannak, függetlenül attól, hogy a szövegben vagy mögötte megbúvó dogmát magunkévá tesszük-e. Ugyanakkor, az elmúlt 15–20 évben jeles íróink, akik egyébként kiváló esszéisták is, rendre kínosan ostobává váltak, ha dogmatikus esszé írására ragadtatták magukat. A vita (Nádas, Esterházy és Konrád nevének gyakori emlegetése mellett folyt, és talán) Radics Viktória hozzászólásával ért nyugvópontra: az esszéíró énje magányos én, nem tartozik sehová, nem képvisel semmit. Abban a pillanatban, hogy képviseletet vállal, mondjuk, az értelmiség képviseletét, problematikussá, sok esetben hiteltelenné is válik. Ugyanehhez a témához kapcsolódott Mészáros Sándor kemény, mindenképp továbbgondolásra érdemes elmarasztalása. Nagyra becsült íróink éppen az esszé műfaját áldozták fel, amikor pénzpiacok működéséről értekeztek esszéisztikus (itt most értsd: tudománytalan) szövegeikben, ahelyett, hogy teljesítették volna legsajátabb feladatukat: részt venni a magyar irodalom olvasásában és újraértelmezésében.

A második nap Selyem Zsuzsa előadása és az azt követő beszélgetés is eltávolodott a műfaji kérdésektől (sokszor magától az esszétől is), hogy kortárs társadalmi problémákat vessen fel. Az előadás – maga is valamiféle esszé – középpontjában egy fiktív beszélgetés állt az értelmiségi A és a nem értelmiségi (civil, munkás) B között. Az ily módon dramatizált kérdés, „szükséges-e, lehetséges-e ez a párbeszéd?”, a vita után is kérdés maradt, de menet közben kiegészült egy újabb kérdéscsoporttal: lehet-e az esszé az a kommunikációs közeg, amelyben vagy amelynek ürügyén létrejön ez a fajta, kasztokon átívelő beszéd? A kérdés két összefüggő, még konkrétabb kérdést takar: Hol jelenhet ma meg az esszé? Kik olvassák?  Kevés helyen. Kevesek. Az első válasz miatt talán lehet szomorkodni, a második miatt azonban – mint megtudtuk – fölösleges.  Az esszé elitista műfaj, a kevesek adománya, épp ezért nyilvánvalóan képtelen a társadalmi funkció betöltésére, ez azonban nem is feladata.

Egy ilyen mondat után (főleg, ha a beszámoló végét is jelzi) illenék valami megnyugtató konklúzió-pótlék legalább, ha többre nem is futja. Ilyet azonban nem kaptunk. Mégis, ha maradt netán valami hiányérzet a második nap végére, azt biztosan nem az elmaradt válaszok vagy az összegzés hiánya okozza. Inkább valami ilyesmi: lehettünk volna többen is a rendezvény hallgatóinak sorában. És főképp: lehetne ezt még folytatni is.