MESÉL VAGY LEÜL

Szinte minden ismertebb filmes rövidfilmekkel kezdte pályáját. Vagy reklámfilmhez hasonlító pörgős filmeket készített, vagy hagyományos, narratív filmet, melynek csak a játékideje rövidebb, mint egy nagyjátékfilmé. Nem nehéz tehát kikövetkeztetni, hogy melyek a rövidfilm főbb csapásirányai: van, aki az ütős szkeccsre esküszik, a csattanóval záruló történetre, van, aki arra, hogy kurta filmje úgy viszonyul a nagyjátékfilmhez, mint a novella a regényhez. Kevesebb szereplővel, kevesebb helyszínen játszódik, de egyébként ugyanolyan, mint nagyobb testvére. 

Magam hajlamos vagyok többre értékelni a történetet mesélő műveket. Ennek elsősorban az az oka, hogy a szkeccsek valóban csak annyi ideig hatnak, amíg a poén. Ha a poén feledésbe merül, azzal elmerül a műegész is. A szkeccs jellegű szösszenetek alkotóinak tehetsége a képalkotásban, a filmlátvány megteremtésében mutatkozik meg. A formabontó videoklipek és reklámok alkotói filmesként vad, fantáziadús, izgalmas képvilágú, ellenben könnyen megunható egészestés alkotásokkal rukkolnak elő (Anton Corbijn, Spike Jones stb). 

A CineFestre nevezett hagyományosabb - nem tüntetően pörgő (és minden addig látott kisfilmtől eltérőnek mutatkozni akaró) – kisfilmek közül kiemelkedett három alkotás: Jenifer Malmqvist Születésnapja, Marcin Maziarzewski Rossz dalszövege és Lena Liberta Uwe+Uwe-je. 

Az Uwe+Uwe egy tohonya, erőszakos és idült rasszista kamionsofőr megpróbáltatásait, jobb emberré válását meséli el: ha ezt nem viccesen tenné, akkor olyan didaktikussá és émelyítővé válna, mint például az izraeli Az első eső című film. Uwe fiatal fekete házaspárt talál a kamionjában. A legszívesebben elküldené őket haza, de furcsa véletlenek folytán úgy esik, hogy elszállítja a családot Hamburgba, ahol állítólag a férfi rokonai élnek. A fekete férfi egy nagy ebédet is ígér a rokon szomáliai éttermében. Természetesen kiderül, hogy az étteremben a rokon csak felszolgált, és már tovább is állt. Uwe – bár nehezen akaródzik neki – kiáll a fekete pár mellett, a feleséget még szülni is elviszi egy közeli kórházba, mire jutalmul a gyereket is a nevére írják. 

Egy-egy jelenet alig húsz másodperc, a 12 perces filmbe mégis egy nagyjátékfilmnyi eseménysor zsúfolódik. A vágás gyakran a slapstick komédiákat (hasraesős filmek) idézi, sok a kimerevítés, de még a gyerekfilmeknél megszokott eszközökkel is él a rendező (ismétlések, gyorsítások, lassítások): az egész filmnek amúgy is gyerekfilmes a hangulata. A fiatal német hölgy, Lena Liberta kifejezetten nagy tehetség, ahogyan az a Tuorette-szindrómás fiúról filmet készítő lengyel Maziarzewski is. A különös idegbetegség tikkeléssel jár, a tikkelők önkéntelen vonaglásukat gyakran kísérik orbitális káromkodásokkal: mintha mindennel és mindenkivel bajuk lenne. Persze nincs így, de mivel nem tudják sem mozgásukat, sem szavaikat kontrollálni, előbb-utóbb a társadalom szélére szorulnak. 

A Rossz dalszöveg hőse egy hangstúdióban dolgozik, zenéket szerkeszt. E betegség egyik legnagyobb kutatója, Oliver Sacks szerint a zene különös hatással van a betegekre: vagy teljesen megszünteti a tüneteket, vagy a végletekig fokozza. A stúdióban a fiú beleszeret egy énekesnőbe, aki szelíd gyerekdalokat énekel fel az üveg mögött. A fiú közben erősen tikkel, a Hopp, Juliska jellegű szerzeményeket hihetetlenül mocskos szavakkal kíséri. A film – bár humora kissé morbid, hiszen a mindent ellenpontozó káromkodás alapozza meg – könnyed hangvételű, melegszívű alkotókról tanúskodó darab: többet segít a betegség elfogadtatásában, mint számos dokumentumfilm. A mindig pórul járó fiúnak - aki még taxit sem tud hívni, buszra sem tud szállni, mert káromkodása kivívja mások haragját – lehet és jó is szurkolni.

A film szüzséje klasszikus romantikus vígjátékot idéz, ahogy a Születésnapé is. A nyitójelenetben egy leszbikus pár csókolózik: már e jelenet is olyan tisztára, olyan élesen fehérre van fényképezve, hogy a skandináv lakberendezési katalógusokat juttatja a néző eszébe (holott azt még nem tudhatja, hogy bár lengyel filmről van szó, Svédországban járunk). A tengerhez közeli, idilli házban egy hölgy negyvenedik születésnapját készülnek megülni, de hirtelen minden rosszra fordul. Mindenki mindenkire rátámad, miután kiderül, hogy az ünnepelt a mesterséges megtermékenyítés helyett a természetes megtermékenyülést választotta, vagyis egyszerűen lefeküdt a spermaadásra kijelölt férfival. Az idősebb partnernőnek egyébként van már egy lánya: ő már nem csodálkozik semmin. Az összecsapásokat egy balkáni banda kíséri. Az üde és bájos film végén a pár természetesen összeborul, dúl a szerelem. És ennek így is kell lenni egy romantikus komédiában. 

A magyar filmek között is akadt hagyományosabb. Szőcs Petra borongós, fekete-fehér kisfilmje (Aki bújt) egy kislány szemével mutatja meg egy család szétzilálódását: a lány egy függöny mögé bújik, onnan lesve ki, hogyan csalják meg egymást és magukat a felnőttek. A film hősnőjének szeme előtt a vágyott világ, a felnőttek világa kipukkad, mint egy lufi. Csak üres szavak maradnak benne. 

Az egyik legjobb szkeccsfilm a dán Clint volt, amely egy dohányzásról leszokni képtelen férfiról szólt. Clintet válaszút elé állítja a barátnője: vagy ő, vagy a cigi. Clint flashbackekben idézi fel, hogyan került a végzetes randin a cigi a szájába. Philipp Scholz filmje a skandinávok reklámfilmjeihez hasonló, jókora poénra építő, szórakozató munka. 

Az animációs munkák hasonlóképpen rendeződtek, mint a rövidfilmek: a többséget a szkeccsfilmek alkották, és mellettük akadt néhány narratív film. A Simon vagyok (Molnár Tünde munkája) egy kutya történetét mesélte el. A film szövege – egy szabadon élő, a többiekkel egy víztározónál versenyző, kopasz, nagy fülű, karcsú ebről – nem érdemelt annyi figyelmet, mint a nagy gonddal megtervezett várostér, ahol a kutya élte mindennapjait. E roppant gazdagon és minden kockájával egy nagyszabású képzőművészeti alkotást idéző művet szívesebben nézegettem volna képregényként. 

Lanczinger Mátyás All that Cats-e vicces, egy-két perces szkeccsek sorozata volt egy beat boxoló macskával a középpontban. Számos tehetség bukkant még fel az animációs programban: Alexandra Hetmerova egy kentaur és egy sellő furcsa egymásra találásról készítette filmjét (Uszoda), Bertóti Attila Ariadné történetét csavarta ki, Ballai Tóth Roland pedig egy önmagát felépítő kis robotról mesélt (Ára 2.70). De egyikük sem ért fel a nem túl érdekes történetre építő, de a filmjén kétségtelenül a legtöbbet dolgozó Molnár Tündéhez, aki a CineFest díját kapta. 

Szerző: Kolozsi László