Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÁLSÁGJELENSÉGEK

Jameson CineFest / Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál 2010
2010. szept. 20.
Tíz év sem kellett ahhoz, hogy a CineFest a legfontosabb és legjobb filmeket ideszállító magyar filmfesztivállá nője ki magát. KOLOZSI LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.
Vajon miért? Az egyik legfontosabb ok, hogy a fesztivál nem függ olyan mértékben az állami apanázstól, mint más rendezvények, hiszen Miskolc mögé állt az egyik legnagyobb whiskygyár. A fő támogató a ráfordítás mintegy egyharmadát nem is pénzben adja, hanem szolgáltatások formájában: a fesztiválhangulatot tényleg könnyebb megteremteni, ha a vendégek kényeztetésének része az ingyenes alkohol is. Nagy előnye a fesztiválnak, hogy vidéki: a vetítések után nem lohol mindenki azonnal a dolgára. Éppen ezért tudja egyik legfontosabb funkcióját is beteljesíteni: magyar filmesek találkoznak itt kritikusokkal, producerekkel, forgatókönyvírók rendezőkkel, operatőrök színészekkel, rendezők külföldi fesztiválszervezőkkel. 

Az idei fesztivál zsűrielnöke nagy név volt. Faragó Katinka, ez a kemény és erőteljes asszony olyan rendezők mellett dolgozott gyártásvezetőként, mint Bergman vagy Tarkovszkij. Eleven tekintélyt ad a fesztiválnak, hogy a főzsüror életrajzában a következő filmekről olvashatni: Fanny és Alexander, Suttogások és sikolyok, Áldozathozatal. A szintén zsűritag Steve Kovács a Stanford Egyetemen tanított forgatókönyvírást, jelenleg a San Francisco University oktatója. Nem mellesleg volt egy Oscar-jelölése is. 
 
A CineFest szervezői mindig fontosnak tartották, hogy megemlékezzenek az idegenbe szakadt magyar filmesekről: lám, ma már a zsűriben is szívesen foglal helyet némelyikük. Idén is volt konferencia a Korda-testvérekről, amelyen megjelent a Dzsungel könyvét és A bagdadi tolvajt alkotó Korda Zoltán fia, David – és ha minden igaz, jövőre vendégül látja Miskolc az íróként is elismert Michael Kordát. 
 
Az iparvárosnak degradált Miskolc a fesztiválturizmusban látta meg a kiutat, és a városról sikerül is lekapargatni a rátapadt rossz imázst. 14 nagyjátékfilm – valamennyit itt láthatta először a magyar közönség –, 6 további játékfilm versenyen kívül, 54 animációs-, dokumentum- és kisjátékfilm, 4 filmklasszikus a CineClassics-blokkban – ez volt az idei CineFest felhozatala. 
 
Az első napok legfontosabb filmjei után levonható rettenetes tanulság: az európai film válságban van. Két fontos film is felvetette, hogy az amerikai mozi az európai film ellen vívott ádáz, előre látható eredménnyel végződő csatájában felülkerekedett. Ennek következménye, hogy az értelmiség – e szót a Franciaországban bevett értelemben használva – visszavonulót fújt: cserbenhagyta a filmet. Ahogy éppen ezért a film és a filmesek is cserbenhagyták az értelmiséget. Ma már ugyanis nem tartja egy egyébként a kulturális divatokra érzékeny, magát nyitottan gondolkodónak, a kultúrára fogékonynak tartó entellektüel fontosnak azt, hogy megtekintse a filmművészet aktuálisnak mondott produktumait: a film ma már nem indukátora a kultúráról folytatott beszélgetéseknek, elvesztette a jelentőségét. Jacques Rivette szerint a szerzői film az, amely magán viseli a szerző keze nyomát. A szerzői film nézője, ha moziba ment, rendezőt választott. Egy Godard-ra ült be, egy Tarkovszkijra, és ahogy az amerikai film nézője elvárta, hogy szórakoztassák, az európai film nézője épp úgy elvárta a magvas gondolatokat, hogy a szórakozáson felül (vagy helyett) kapjon valamit a mozitól, amit életébe beforgathat. Nincsenek már olyan rendezők, akiknek a filmjeit az európai értelmiség kötelezően megnézné, s lassan, de zajlik a nagy filmek átértékelése is. 

A Gyermekeim apja (Mia Hansen-Love filmje) főhőse egy kétségbeesett producer, aki alulmarad a bankokkal és a meglehetősen rigolyás, alkoholista filmrendezővel folytatott küzdelemben. Nem lát kiutat az adósságból, amelybe a szigetre világítótornyot is építő, öntörvényű svéd filmes sodorta, így öngyilkos lesz. Az üzletet szeretett hitvese veszi át, megpróbálja befejezni és eladni férje filmjeit. A film legalább annyira szól a hitvesi szeretetről, a gyászmunkáról – minden film elkészülte a gyászmunka része –, mint az európai film állapotáról (a filmek nem hoznak pénzt a konyhára, bár igen drágák, a filmesek az állami támogatók jóindulatától függenek). Számunkra különösen érdekes, hogy a film Tarr Béla producerének, Humbert Balsannak az utolsó napjait örökíti meg. 
 
A belga filmtörténész, Frédéric Sojcher filmje, a Hitler Hollywoodban ál-dokumentumfilm. Arról, hogy az európaiak ki akartak alakítani egy nagy, az amerikaiakhoz mérhető stúdiót, ám ezt az erőszakos amerikaiak nem hagyták jóvá. Roosevelt kijelentette: „Küldjétek előre a filmeket, az áruk majd követik őket” – a film így vált az egyik legfontosabb amerikai exportcikké. Az egyik szereplő felveti, hogy Godard CIA-ügynök volt, aki szándékosan csinált nézhetetlen filmeket az amerikaiak megbízásából, hogy elidegenesítse a nézőket az európai filmtől. A riporternőt Maria Medeiros alakítja, aki szintén sokat tud a válságról, hiszen hiába szerepelt oly sok nagyszerű európai filmben, mégis a Pulp Fiction tette ismertté… 
 
A Keleti játékok egy olyan, egyébként nem érdektelen kelet-európai művészfilm, amely mindenképpen az európai kritikusok elvárásainak akar megfelelni, és ezzel éppen a kelet-európai film végzetét teljesíti be, hasonlóan a lengyel Plázacicákhoz. Lepusztult miliőben lesz szerelmes egymásba a bolgár szkinhead és a török lány, a Plázacicák szereplői meg kitartott, üres, boldogtalan lányok. Mindkét film kemény, realista, ám a lengyel film kevesebb jóval szolgál, nehezebb végigülni. 
 
A kolumbiai-francia Rákcsapda legalább annyi örömet szerezhetett a kulturális antropológusoknak, mint a film kitartó barátainak. La Barra óceánparti falu: ide menekül egy fehér férfi. Nem tudni, honnan jött, de minél előbb csónak kell neki, hogy továbbálljon az őt nehezen befogadó, zömében indiánok lakta településről. Rajta kívül egy fehér lakó van még, aki naphosszat diszkózenét bömböltet a kocsmája előtt. Az idegen legjobb barátja egy kedves kislány, aki szintén menekülne. A lány apja a férfit még a dzsungel mélyére is elviszi. Fülledt a levegő, óriási mangrovefák gyökerei nyúlnak a vízbe. 

A belga Csónakverseny amerikai független filmnek hat: brutális apa vegzálja a fiát, aki a sportba menekül. Nem árulja el senkinek, hogy a combján lévő szúrt seb miatt nem ment két hónapig edzésre. Ahogy hazaér, apja nekiesik: a férfi olyannyira szélsőségesen nehéz eset, hogy erős kétségeink támadnak, létezhet-e egyáltalán ilyen mérvű gonoszság? A film hamis jelenetei ellenére is erős, szorongató, ajánlott azoknak is, akik tartanak attól, hogy előjön belőlük a vadállat, és azoknak is, akikből már előjött. Ajánlható apáknak és edzőknek – a legemberibb figura az edző –: a filmnek mindenképpen helye lenne a magyar mozikban. Egy bántalmazott, ráadásul elhízott tinédzserről szólt a legérdekesebb filmek egyike is, a Precious. Lee Daniels filmje megrendítő, manírok nélküli, egyszerű munka egy fiatal lány magára találásáról. 
 
A CineFest nagydíját elnyerő szép és megejtő iráni játékfilm, a Nők férfiak nélkül (a filmről hamarosan önálló kritika olvasható – a szerk.) sikereit a belőle áradó naivságnak, szelídségnek is köszönheti. Meg annak, hogy az iráni filmesek moziba vetett hite a boldog hatvanas-hetvenes éveket idézi, az európai film nagy hőskorát. A másik nevezett iráni film, a Tehroun végtelenül szomorú és kegyetlen. Tehroun a bűnőzök szlengjében Teherán. A film a város gyermekkereskedő és koldusmaffiáit leplezi le. Nyers és hatásos, híján van minden bájnak, szemben Shirin Neshat filmjével. 
 
A tudós irritáló és pökhendi munka, melynek alkotói azt képzelték, hogy magasabb beavatási fokban élnek, mint az átlag mozinéző. A vetítést követő beszélgetésen el is hangzott, hogy a filmet százból csak két ember értheti. Zach LeBeau filmjében a tudós Marcus a nulla gravitációt elérő gépet konstruál, hogy egy párhuzamos idősíkban találkozzon balesetben elhunyt szeretteivel. A film alapállítása: nem egy univerzum van, de a tudatunk csak egyet fog be. Ahhoz beavatottnak kell lennünk, hogy átlépjünk egy, nem a külső körülmények, hanem tudatunk szabályozta síkba. A film szinte ki sem lép a tudós szobájából. A tudós elméjében emlékképek villannak. A zajok az elméjében (illetve a moziban) egyre erősebbek lesznek. A film már az első tíz perc után minden rendes nézőt menekülésre késztet. 

Még a Hús című munka is több izgalmat tartogatott ennél. Ennek főhőse egy perverz lány, aki a nyershúsok, tarják, felsálak, fartők látványára izgul fel, ezért aztán egy hentesnél helyezkedik el. Kamerájával folyton veszi a marhaszegyeket és bélszíneket. Miután közösült az üzlet vezetőjével, az meghal, a nyomozást pedig a hentesre megszólalásig hasonlító, szintúgy perverz alak veszi át. A holland alkotópáros, Victor Nieuwenhuis és Maartje Seyferth korábban filmre vitte már Wedekind Luluját és de Sade regényeit is. 
 
A nemzetközi zsűri különdíját elnyerő Pál Adrienn (a filmről hamarosan önálló írás olvasható – a szerk.) kiemelkedett a mezőnyből. Kocsis Ágnes filmje a testes ápolónőről, annak önkereséséről az egyetlen film volt, amely fenntarthatta a reményt: nem mondhat le végleg és mindörökre az értelmiség a filmről. Mert van, amire még érdemes odafigyelni, nemcsak egy szociológusnak vagy egy természettudósnak, de egy érzékeny, önmagát kereső embernek is. Az európai film régi nagy nézőjének.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek