VÁLTIG ELMARADÁSBAN

Párhuzamos életrajzok / Zsidó Nyári Fesztivál 2010

„Két ember, akiről mindent tudunk – ezért nem tudunk róluk semmit. Ideje pótolni az elmaradást” – ígérte a műsorfüzet a Párhuzamos életrajzok – George Gershwin-Leonard Bernstein című dalest előtt. Az ígéret nem teljesült, pedig a koncert nem volt rossz. ZIPERNOVSZKY KORNÉL CIKKE.

Ahhoz, hogy ez az ígéret teljesüljön, nem csak a két énekes, Falusi Mariann és Kálmán Péter felkészülésének kellett volna alaposabbra sikerednie. A zeneiséggel nem voltak nagy bajok, a műsor-összeállítás, a hangszerelés és a kísérő muzsikusok megállták a helyüket, de nem volt rendező. Márpedig ha egy operaénekes és egy popsztár kiáll, és számok közben egymásnak adva a szót elmesélik a két bemutatandó szerző életét azzal a céllal, hogy sok újat tudjunk meg róluk, ahhoz csak egyfajta beszédmód illik. A felolvasott konferanszok névtelenségbe burkolózó írójának életrajz-epizódjaiban ugyan volt ironikus felhang, de közlendőjét komolyan lehetett venni. A két főszereplő viszont hol kiesett szerepéből, és „félre” beszélt, hol meg kommentált, viccelődött, amit egy rendező, ha lett volna ilyen, biztosan helyre tett volna. Így viszont a saját gázsijuktól kezdve a klasszikus zeneszerzők haláláig sok mindenen élcelődtek. A legfurcsább az volt. hogy az énekesnő még az egyik legutolsó szám közben is látványosan el-elképedt azon, hogy partnerének mekkora hangja van.

Kálmán Péter

Igen, Kálmán Péter baritonnak, a Zürichi Opera volt tagjának nem kell mikrofon a Dohány utcai Zsinagógában, kórus- és kamarazenekari kísérettel sem. A jazzkonziból indult Falusi Mariann, aki a Padödö feleként az egyik első celebbé avanzsált (?) ebben az országban, viszont mikrofonhoz van szokva, és az utóbbi években sejthetően nem nagyon vigyázott a hangjára, bár zeneileg a legtöbb magára vállalt feladatot, a duetteket is meg tudta oldani ezen az estén. De ha dalestet vállal egy nemzetközileg jegyzett baritonnal, akkor ezen ne csodálkozzon.  

Ha pedig annak a nagyon is adekvát kulturális missziónak vágnak neki, hogy két kelet-európai zsidó származású amerikai zeneszerzőről, akiket túlságosan ritkán lehetett hallani Kelet-Európában majdnem fél évszázadon át, a Zsinagógában zenében és szóban olyan dolgokat mutatnak meg, amit állítólag nem tudunk, akkor zeneileg és – ha már belevágnak – a szóbeli ismeretterjesztésben is vegyék magukat komolyan - a fesztiválszignál frappáns felütéséhez, a Szól a kakas már élő előadásához illően. Nem a szellemességet kell kizárni, hiszen az meghazudtolná mindkét zseni életművét, hanem a neveken (pl. Riederauer Richárdén, a karmesterén is!) való olcsó poénkodást meg az ide nem illő megénekeltetést-megtáncoltatást, ami látványos kudarcba is fulladt. Mennyivel fontosabb lett volna ehelyett, hogy a dalest műsorát megtudjuk – mert bármennyire is hihetetlen, az életrajz mesélésébe és az ízléstelen gesztusok közé (pl. a parodisztikus csók-gesztus a hegedűszóló alatt) nem fért bele, hogy az éppen sorra következő dal szerzőjét és címét megtudjuk. Így a közönség afféle kinyermára volt kényszerítve, csak válaszolni nem akiválaszolt senki. Azt már ne is említsük meg, hogy a jelentős százalékban külföldieknek, turistáknak eladott jegyek tulajdonosai a magyar konferanszok alatt milyen arcot vágtak (csak a bevezető, fesztivál-műsorvezetői konferansz volt kétnyelvű).

Falusi Mariann

Mindezek nélkül is sejtettük, hogy elmaradásunk van, ami a bemutatott szerzőket és az ő zenei irányultságuk népszerűségét, népszerűsítését illeti. A Scorpionsról és az A-Háról biztosan több kvízkérdést tudna a magyar közönség megválaszolni, mint róluk. Elmaradásunk van az idegen nyelveket illetően is, fájó volt hallani a csak nagyjából megfelelő, de mégsem tisztán érthető angol kiejtést és prozódiát (pl. „börnsztájn”, magyarázta az egyik énekes a másiknak). Talán az egyetlen pozitív példa a nyelvi játékra épülő Gershwin-duett, a Let’s Call the Whole Thing Off volt, elég frappáns előadásban. A szólóban énekelt darabokat körülbelül úgy osztották fel, hogy Bernsteint inkább Kálmán, Gerhswint inkább Falusi énekelt. Sajnos egyetlen énekes sem vállalt egyetlen darabot sem kívülről, kizárólag kottából, még a vendég-énekesek (Szirtes Edina és Batki László) sem, akiknek csupán egy-egy számot kellett volna memorizálni.

Élvezhető volt például az Ain’t Necessarily So, az első rész egyik duettje, bár biztosan sokaknak eszébe jutott Sting Joe Hendersonnal, vagy más feldolgozás, amely több feszültséget és érzelmet vitt bele az interpretációba. A zenei rendező, az egyetlen muzsikus, aki minden számban szerepelt, a zongorista Sárik Péter, bár jazz-zongoristaként ismert, elegánsan visszafogott, a helynek és az alkalomnak tökéletesen megfelelő, háttérben maradó, de ízléses hangszereléseket készített, mindig megmaradt az interpretációnál, nem csúszott át az adaptációba, ami ennek az alapvetően klasszikus zenei, jazzesen harmonizált műsornak tökéletesen megfelelt. Sárikék egy trió betétet vállaltak (Walking the dog/Promenade), azt magas színvonalú, elegáns visszafogottsággal és tökéletes ritmikával oldották meg. Mielőtt azonban mi is abba a hibába esnénk, amelybe a közreműködők és szervezők, jegyezzük meg Sárik triójának két, végig odaadó figyelemmel és pontosan kísérő tagját név szerint is, mert nevük nem hangzott el, és a fesztivál műsorfüzetébe sem került be: Frey György basszusgitáros és Berdisz Tamás dobos. A basszusgitár nyílván a nehéz akusztikai helyzetben volt szükségmegoldás, mert Sárik stride-stílusú megoldásaihoz és a kiegészített, szépen teljesítő Honvéd férfikarhoz a bőgő jobban illett volna. A közreműködő vonósoknak (Szirtes Edina Mókus, Boros Zoltán, Kertész Endre) sem volt könnyű dolga, mert az óriási belmagasság, minél több hangszer szólalt meg, annál nagyobb akusztikai katyvaszt okozott. A Candide és a West Side Story néhány örökbecsű részlete, a Porgy and Bess-finálé mindezen zavaró momentumok ellenére tapsot aratott, hiszen nagy részük nem a zenei produkció színvonalát rontotta, csak a szájunk ízét.