TÖBB MINT BŰN

Arcus Temporum VII – Pannonhalmi Összművészeti Fesztivál

A zene műfajában Beat Furrer és Dmitrij Sosztakovics jegyében zajlott az idén is szinte példátlanul igényes és széles látókörű pannonhalmi Arcus Temporum fesztivál. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.

Beat Furrer

A fesztivál második napján, augusztus 22-én, vasárnap délelőtt a Boldogasszony kápolnában egy felfedezésszámba menő zeneszerzővel és egy felfedezésszámba menő művésszel találkozhatott az a hallgató, aki, hozzám hasonlóan, addig nem ismerte sem Beat Furrer kompozícióit, sem pedig Skuta Miklós zongorajátékát. (Pontosabban szólva utóbbit már ismertem, de csak a megelőző este óta.) A két felfedezés azonban nem egyszerre, hanem egymás után zajlott. Előbb a Bécsben élő, de – mint keresztneve is mutatja – svájci születésű Furrer két 2004-ben keletkezett kompozíciója szólalt meg: Három zongoradarabját Csalog Gábor adta elő, két basszusklarinétra írt Apoklisisét pedig Rozmán Lajos és Horja Dumitrache játszotta. Ezeket követte Sosztakovics 24 prelúdium és fúgájának öt tételpárja Skuta tolmácsolásában.  

A jó órás, szünet nélkül játszott program lélegzetelállítóan tömény és intenzív volt, nem sokat túlzok, ha azt mondom, hogy némely egészen tűrhető fesztivál három napig is eljár ennyi zenei szubsztanciával, illetve előadói energiával. Azt kár volna tagadni, hogy a koncert – és mindenekelőtt a zongoramű – a hallgatóság koncentrációját is erősen igénybe vette, de ebben a tekintetben a különben nagyszerűen megírt és szerkesztett, valamint dizájnolt programfüzet mintha még a valóságosnál is keményebb, vizsgaszerű próbatételre igyekezett volna előkészíteni minket. A zenei élmény sűrűsége és élvezetessége mindenesetre sokszorosan kárpótolt az erőfeszítésekért. 

Rozmán Lajos

Az 1954-ben, amúgy éppen Skuta névnapján született Furrer portréját még felskiccelni sem próbálhatom meg e rövid beszámoló keretében, annyit azonban három hangversenyen hallott összesen hat műve nyomán megkockáztatok, hogy egyfelől nyilvánvalóan lényeges mondanivalóval bíró, jelentékeny súlyú zeneszerzőről van szó, másfelől pedig olyasvalakiről, aki képes mindig újat és másféleképpen mondani, akinek a művei mindenfajta izzadtságszag nélkül eredetiek és egyszeriek. 

Három zongoradarabja, melyeket az ismertető „hallásgyakorlatokként” jellemez, más-más texturális alapötletből indul ki; de mindegyik jóval több, mint egyetlen textúra vagy mozgásforma etűdszerű kibontása: annál sokkal eseménydúsabbak, izgalmasabbak, meglepetésekkel tarkítottabbak. Henye metaforákkal: az első tétel az eufonikus hangzás univerzális leltára, a második utazás Debussy és Muszorgszkij világától Usztvolszkaja iszonyatos látomásaiig, a harmadik pedig a zongorahangzás mennyiségi és minőségi határainak letapogatása. Csalog Gábor a tőle megszokott megalkuvás-nélküliséggel és perfekcionizmussal, mindenekelőtt azonban hallatlan intenzitással és megjelenítő erővel adta elő a darabokat. 

A következő darab, az Apoklisis árnyalatnyi lazulást sem hozott a koncert színvonalában. Nekem magamnak ez a Furrer-kompozíció volt a kedvencem a hat közül, de semmit sem tudnék ellene vetni, ha valaki a zongoradarabokat vagy a három dalciklus valamelyikét sorolná első helyre. A basszusklarinét, e csodálatos hangszer lehetőségeinek ihletett és határokat ostromló feltérképezése úgyszólván már fájdalmasan szép lehetőségek hosszú sorát tárta föl, minden regiszterben és a zörejek világában is. Szívből sajnáltam, hogy nem lehetett – mint Haydn és Beethoven idejében szokásos volt – az egész darabot mindenestül megismételtetni; bár ez, ha jól sejtem, kimerítette volna a kegyetlen bánásmód fogalmát a két nagyszerű előadóval szemben. Az a makulátlan tisztaság, hangszépség és mindenekfölött az a tökéletes intonációs és zenei összhang, amely a ráadásul, előírás szerint, a rendelkezésre álló tér két szélén elhelyezkedő két játékos között megvalósult, egészen különleges élményt jelentett. Abban bízom, hogy Rozmántól Dumitrachéval vagy mással, de hallani fogjuk még ezt a rendkívüli darabot. 

Skuta Miklós

Sosztakovics nagy Bach-hommage-ából Skuta Miklós a két saroktételt, a C-dúrt és a g-mollt játszotta, köztük három élesen eltérő karakterű darabbal, az a-mollal, az f-mollal és az Esz-dúrral. („Tételen”, „darabon” ezúttal prelúdiumból és fúgából álló tételpárokat értve természetesen.) Ez a zenei mikro-mikrozmosz bőségesen elegendőnek bizonyult Skuta Miklós számára ahhoz, hogy komplex múdon mutassa meg: abszolút jelentékeny és sokoldalú zenész és pianista. A hatalmas C-dúr nyitódarab fegyelme és nyugalma, az a-moll briliáns virtuozitása és tündéri villódzása és a fúga dévajsága, az f-moll tétel hangi puhasága és varázslatos billentése, majd nagyszabású fokozása, az Esz-dúr korál fensége, s végül a d-moll prelúdium és fúga makulátlan emelkedettsége – mindez együtt olyan teljesítmény volt, amilyet csak a legnagyobbaktól szoktunk hallani. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Skuta a késő esti koncert előlegeképpen egy kis dzsessz-improvizációt játszott ráadásként, akkor ebből egy olyan izgalmas művészegyéniség képe kerekedik ki, akit, belátom, több mint bűn: hiba volt eddig nem ismerni.