MÉGIS ÚJ ÉS MAGYAR

Felolvasószínházak a Dramaturg Céh szervezésében / Nyílt Fórum 2010, POSZT 2010

Idén a Nyílt Fórum és a POSZT egyaránt jubilált: előbbit huszonötödször, utóbbit tizedszer rendezték meg. MARKÓ RÓBERT ÍRÁSA.

Takács Zsuzsa

A 2001 óta egy helyszínen, egy időpontban zajló rendezvények ezúttal is gyümölcsözően működtek együtt: minden napra jutott felolvasószínház a Színházi Dramaturgok Céhe és a Nyílt Fórum szervezésében.

A XXV. Nyílt Fórum programjában bő egy hét alatt tizenöt kortárs drámával ismerkedhetett meg az érdeklődő szakmai és civil közönség. Köztük tizenkét új magyar színpadi művel: Podmaniczky Szilárd Albert Einstein paprikáskrumplijával (kritikánk itt olvasható - a szerk.), Sultz Sándor Mal’habájával (kritikánk itt olvasható - a szerk.) és Kiss Márton Rácz Vivien projektjével műhelybemutató formájában; Lackfi János A hinták, Lanczkor Gábor Malária, Poós Zoltán Inzultusok és Szöllősi Mátyás Kánikula című munkája a Nyílt Fórum füzetek legfrissebb évfolyamában volt olvasható; Garaczi László, Németh Ákos, Takács Zsuzsa, Vinnai András és Závada Pál egy-egy darabja pedig felolvasószínházi előadásként került színre.

Utóbbi öt színmű (illetve ezek felolvasása), melyekről e cikk számot ad, valójában egyetlen aspektusban kapcsolhatók igazán össze - mind új magyar drámák. Ezen túl mind formájukban, mind tematikájukban, mind szerzőjüknek a drámaíráshoz való hozzáállásában színes, változatos képet mutatnak – a tulajdonképpen népszerű hazai alkotónak számító Garaczi László és Németh Ákos mellett a mind ismertebb Vinnai András darabja éppúgy szerepelt a programban, mint az eredendően szépíró, ám a színpaddal is egyre közelebbi kapcsolatot ápoló Závada Pál legújabb drámája, illetve a mind ez idáig költőként, műfordítóként ismert Takács Zsuzsa első színpadi kísérlete.

Takács Zsuzsa munkája, mely a rejtélyes Giroszkóp (más néven pörgettyű, ennek elvén működik többek között a búgócsiga, a frizbi, a jojó) címet viseli, valóban kísérlet, mind formai, mind tartalmi értelemben. Formailag (kotextuálisan) a századunkban sokat kárhoztatott abszurd létjogosultságának kérdését veti fel, tartalmilag pedig korunk (de/és tulajdonképpen minden kor) elfojtásos, képmutató álidilljeinek leleplezésére tesz kísérletet. „Minden szereplő identitás-zavarban szenved. Hiányérzetét kielégítendő az Anya eltűnt férjét, a Kisfiú hiányzó apját, a Lány férfiideálját keresi. A Lány vőlegénye, aki az első felvonásban feketebőrű negyvenöt év körüli férfi, a titokzatos körülmények között eltűnt fehér családfőhöz szeretne hasonlítani, akinek viszont legfőbb vágya egy tárgy, a homályos rendeltetésű giroszkóp birtoklása, amellyel sakkban tarthatja családját” – szól a szerzői előhang.

Giroszkóp - Bezerédi Zoltán, Csákányi Eszter és Bartsch Kata

A darab alaptörténete szerint, mely tulajdonképpen csak a sztori vége felől értelmezhető, egy család tagjai (apa, anya, két gyerek, egy jövendőbeli vő) ugyanazt az álmot látják egy éjszaka, s ebben az álomban mindannyiuk testi-lelki terhei, nehézségei, neurózisai felszínre törnek. Calderón Az élet álom című darabja, álom és ébrenlét archetipikus drámai megvalósulása óta hasznos és életképes szerkesztési elv az a fajta különös lebegtetés, amely az olvasót/nézőt bizonytalanságban tartja: vajon a színpadon zajló cselekmények egy álombeli vízió megelevenedő képei vagy a valóban abszurd álruhát ölteni képes rögvalóság leképeződései. A Giroszkóp nagy erénye, hogy szinte mindvégig képes fenntartani az említett lebegést, és paradox módon hibája is ugyanez: mivel csak a történet legvégén derül ki, hogy álombeli cselekményt láttunk, a korábbi események felfejtése komoly terhet ró a befogadóra, sőt az időközben lezajló értelmetlen és értelmezhetetlen momentumok éppen ennek tűnnek: értelmetlen és értelmezhetetlen momentumoknak, melyek referenciája – jobb híján – éppen értelmetlenségük és értelmezhetetlenségük. (A dráma védelmében elmondható, hogy a szerzői utasítás szerint: „Az álomjelenetekben a szereplők csukott szemmel beszélnek és cselekszenek”, ezt azonban a felolvasószínházi előadás, Bezerédi Zoltán értelmezésre törekvő, elemző-illusztráló rendezése, értelemszerűen primér módon nem érzékeltethette.)

Külön misét ér meg a darab nyelve. A Takács Zsuzsa által is „abszurd történet”-nek bélyegzett színdarab abszurditása ugyanis éppen ebben: elsősorban a szavak hasonló alakúságán, az átvitt és a szó szerinti értelem összemosódásán alapuló félreértés-komikus nyelvében áll. Mintha a szerző nem bízna eléggé az olvasóban/nézőben: a „jó nescafé” és „Ionesco” nevének többszöri egymásra montírozása, a román-francia szerző gyakori föltűnése valósággal sulykolja az abszurd-élményt, miközben nem válik nyilvánvalóvá, hogy a történet profitál abból, hogy nyelvének (és csak csekély részben szerkezeti felépítményének) formája az abszurd.

Németh Ákos

Cserébe Németh Ákos Devianciája egyenes vonalú egyenletes mozgással, egyetlen, aprócska oldalágakkal szegélyezett történetszálon, tökéletes realizmusból építkezve halad előre. A sztori kevéssé komplikált, sokkal inkább tipikus, helyenként kiszámítható: Bea, a huszonéves eladó segít autista féltestvérének, Zsanettnak, hogy ugyanabban a kertészetben helyezkedjen el, ahol ő maga is dolgozik. A kertészet tulajdonosa, Sanyi bácsi megerőszakolja és teherbe ejti az autista lányt, majd Bea és Zsanett édesanyjának egyetértésével feleségül veszi. Közben az ugyancsak kertészeti eladó Noémi és a kertészként foglalkoztatott Bandi bácsi életének nyomorúsága is gyűrűzik mint mellékszál: Noémi pasigondokkal küzd, apja börtönben ül, Bandi bácsi elveszíti az állását és vénségére kénytelen sales-esnek állni. Az akár a kortárs magyar valóságban is (sőt leginkább ott) játszódható Devianciában Németh Ákos meglehetősen kilátástalan tablót fest, egyetlen biztató jelet, kiútlehetőséget sem hagy – hacsak Zsanett megszületendő gyerekét (akiről a darabban a legkevesebb szó esik) nem tekintjük annak –, sőt: epilógussal zárja a darabot, melyből világosan láthatjuk, hogy bár a fizikai háttér, a kertészet megváltozott, a deviáns élet ugyanúgy zajlik tovább.

A darab a maga realista nyelvét, hagyományos dramaturgiáját – több melléktörténettel átszőtt főtörténet – nagyon jól beszéli. Szerkezete arányos és pontos, nyelve a mai magyar beszélt nyelv. A tulajdonképpeni főhős, az autista lány karakterét Németh Ákos egyszerű szerkesztésű tő- vagy alig-bővített mondatokkal, folyamatos, katatón ismétlésekkel, emblematikus szórendcserékkel határozza meg, teszi működőképessé. Zsanett eredendő tisztaságát, egyszerűségét, dichotómiákon alapuló (fekete-fehér) világképét szegezi szembe a külvilág mocskosságával, végső soron (és kézenfekvő módon) a deviancia fogalmát relativizálja: nem az autista lány, de az őt megrontó társadalom beteg és rothadt igazán.

Ovibrader - Fodor Annamária, Szemenyei János, Huszár Zsolt és Kolti Helga

Ugyancsak mai, deviáns társadalmunknak tart tükröt Garaczi László darabja, a Péniszdialógusok alcímmel közölt Ovibrader. „Furcsa egy világ ez, s a férfit a legfurcsább hulladékból gyúrták össze, melyet forrongásában feldobott a káosz” – szól a darab Charlotte Brontëtól kölcsönzött, a felolvasásban is elhangzó mottója, s már ez eligazít némileg: a szerző a férfinemen óhajt élcelődni, ám a dráma hamarosan jóval mélyebbre hasít, és éles hangú össztársadalom-kritikává, sőt -szatírává válik.

A darab szerkezete keretes, a kereten belül pedig egy dramaturgiai kaptafára felfűzött, ellenállhatatlanul és ritkán kevésbé ellenállhatatlanul humoros jelenetek sorjáznak. Az alapszituáció szerint Fábián Petyus, a csaknem tökéletes kisfiú, az óvodaudvar Don Juanja nem képes kimondani a szót: szeretlek, ezért édesanyja Dr. Kevéhez, az ismert gyermekpszichológus-terapeutához viszi. Dr. Keve hipnózisba ejti Petyust, melynek segítségével a kisfiú életének mind múltbeli, mind jövőbeli eseményei föltárulnak. Minden „belső” (kereten belüli) jelenet végén Ovibrader, Petyus kitalált őrangyala összegzi a történteket finoman szólva is kétséges, a klasszikus férfi-női szerepeket summázó sarokigazságok kinyilatkoztatásával, úgy mint: „A férfi sikeres. Megvédi a nőt. Nem mutatja ki érzelmeit, legföljebb ádáz haragját az ellenséggel szemben. A nő ruhát varr, elmélyült kifejezés az arcán, fogával eltépi a cérnát, végigsimít az anyagon”. E bölcsességek forrása gyaníthatóan a három alapmű, melyeket Garaczi darabja végén listáz: Esther Vilar Az idomított férfi, Alon Gratsch Ha a férfi beszélni tudna és John Gray A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek című áltudományos bestsellere.

Garaczi László

A tizenötszereplős, ám négy színészre komponált Ovibrader legnagyobb értéke, hogy miközben egy anyakomplexusos, társadalmi elvárásoktól megnyomorított fiú-férfi mikrotragédiáját tárja fel meglehetős pontossággal, nárcisztikus, modern, kizárólag eredményorientált, értékvesztett szájbervilágunkat is kipellengérezi. A felolvasószínházi változat Bagó Bertalan rendezésében a főhős hipnózisból való ébredése utána egy tetszetős huszárvágással elveszi a végigjátszott élettörténet predesztináns élét – e változtatás talán az eredeti szövegbe való szervesítésre is érdemes.

Diszpécser - Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Alberti Zsófia, Szűcs Péter Pál, Vinnai András

Szájbervilágot jócskán kap az olvasó és a néző a fantasztoid érdeklődéséről számos alkalommal tanúbizonyságot tett Vinnai András Diszpécser című darabjában is. A legcsekélyebb mértékű realitástól is ódzkodó, beszédmódjában mégis a valószerűség látszatát fenntartani igyekvő anyag történetének (helyesebben történeteinek) felvázolása szinte lehetetlen feladat, íme, egy kísérlet: egy kezdetben lelkisegély-szolgálatos ikerpár, Tunder Iván és Igor arra kap lehetőséget, hogy valamiféle modern technika alkalmazásával az öngyilkosjelöltek fizikai közelségébe projektálódhasson, és szemtől szembe győzhesse meg az illetőket arról, hogy érdemes életben maradniuk. Kiderül, hogy e technológiát Alexander Costas azért fejlesztette ki, mert lánya, a többször is öngyilkosságot megkísérlő Liza révén személyesen is érintett a kérdésben. Liza és Iván egymásba szeretnek, Igor azonban átáll a sötét oldalra, és az öngyilkosjelölteket szörnyű tervük beteljesítésére ösztökélő Púpos, a tulajdonképpeni angyalkezdemény halál (Halál) alkalmazottja lesz. Lezajlik az emblematikus - „– De most akkor mi a lófasz lesz? Jön a világvége, vagy mi? / – A világnak már nagyon régen vége lett. Ez csak a lecsengése.” - párbeszéd, az angyalkezdemények (öngyilkosok?) valóban angyallá változnak, elhagyják a földet, sőt mindenki eltűnik a magasban.

Ha a fenti tartalmi kivonat kissé talán zagyva, az legfeljebb félig írható a csekély értelmű recenzens kontójára. Vinnai darabjában megbújik legalább két másik, és a felolvasást dirigáló szerző (vagy Bíró Dénes dramaturg) apró szüzséje sem visz sokkal közelebb a megoldáshoz, miszerint: „Iván és Igor testvérek, a színészi pályát odahagyva diszpécsernek állnak: munkaidőben öngyilkosjelölteket győzködnek arról, hogy az élet szép. Sci-fi-be illő fordulatok során azonban titkos küldetésük támad. A történet misztikus légycsapóval zárul, miben megtudhatjuk, kik voltunk korábban, és azt is, hogy minden halál öngyilkosság”.

Janka estéi - Láng Annamária, Epres Attila és Hegedűs D. Géza

Jóval több a fogás Závada Pál darabján, a Janka estéin. Az ugyancsak keretes felépítésű dráma külső története, az elő- és utóhang 1981-re datálódik: a fotós Weiner Janka, az egykori Dohányos László mininszter egykori felesége kommunista középvezetőknél férje emlékének méltó ápolásáért és fiáért, a disszidens és ráadásul meleg Michelért, született Dohányos Mihályért jár közben. Közbül idősb Dohányos és Janka 1941 és 1958 közötti kapcsolata részleteződik, Janka szemszögéből, mégis Dohányossal és ügyeivel, karrierjével a főszerepben. A sokszereplős, alapvetően prózai történethez Závada produktív, (mert) mindenestül színházi formát talál: a két főszerepet, Jankát és Dohányost játszatja állandó színésszel, a mellékszerepeket és a narráció zömét pedig háromtagú (egy nő, két férfi) karra bízza. A szöveg nem kizárólag prózában fogalmazódik: a szerző tizenkettes, jambikus lejtésű alexandrinokat, kvázi-recitativókat is beiktat, melyek a jelenetek vagy jelenetrészek összegzéseként, megerősítéseként működnek, s egyben strukturálják a szöveget.

Závada Pál. Fotó: Tóth László (Forrás: poszt.com)

Dohányos László és Weiner Janka figurája egyáltalán nem ismeretlen a Závada-univerzumban. A fényképész utókora és az Idegen testünk című regények részben-egészben az ő történeteikből is építkeznek, s Závada egyúttal kamatoztatja az 1940-es évekről szerzett, a regényekben felhasznált kutatásait is. Hősei autentikus, korabeli nyelven, retorikával, hangütéssel szólalnak meg – a társadalmi miliő, a történelem azonban sokkal inkább háttér, díszlet itt, a Janka estéiben, mint a nagyprózákban: az előtérben a súlyos emberi tragédiák, szenvedéstörténetek, felfoghatatlan abszurditások állnak, mintha a szerző kínosan ügyelne arra, hogy ne ostorozza a kelleténél jobban a második világháború éveinek politikai-ideológiai elmebetegségeit, hanem „az” idegengyűlöletre, „a” zsidózásra (svábozásra, románozásra, csehezésre, ésatöbbire), „a” mindent túlélő, önmagát minden rendszerben feltaláló, látszatra gerinces, valójában azonban simulékony, sokkulacsos államférfi jellemzésére helyezze a hangsúlyt, ezáltal ismertetve rá az olvasót, a nézőt saját korának anomáliáira. Csak legyen, aki eljátssza, és legyen, aki magára ismer. Vagy másra legalább.

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Proics Lilla: Szeresd a nőt! (Závada Pál: Janka estéi)