Keskeny, filozofikus nyomsávot választ magának az előadás: a nagybetűs MŰVÉSZET és a nagybetűs SZÍNHÁZ végleges kimúlását prózában, dalban és táncban elsiratót. Mindazonáltal talán túl keskenyet és túl filozofikusat ahhoz, hogy az alkalmasint most is termékeny improvizatív műhelymunka során kialakított jelenetek mindegyike megtalálja pontos helyét és értelmét a darabban. Az alkotók (a rendező Szabó Réka, az író Peer Krisztián, a dramaturg Török Tamara és a szereplők) méltányolandó kreativitással és meg-megtörő lendülettel görgetik e sok színben játszó színházi mozaik darabkáit a nem könnyen bemérhető közös nevező felé. A részletek egésszé kapcsolódása azonban csak az előjátékban és a zárlatban maradéktalanul sikeres. Mellesleg egy perc sem telik el az előadásból hasztalan, és ez mindenekelőtt a legsemlegesebb színpadi szituációkba is életet lopó katonás színészeknek köszönhető.

Jelenetkép

Százféle intenzitással százfelé sugárzik az előadás. Folyamatosan színházi nyelvet, előadói stílust vált, humorban és (ön)iróniában hempereg, miközben kitüntetett helyen kezeli a textust, bőséggel merítve a bölcsektől nem mindennapi bölcsességet (az előtérben kitűzött lista mintegy húsz idézett szerzőt sorol fel T. S. Eliottól Weöres Sándorig), de mintha szitán szűrné át a szót, kevés okulás akad fenn a rostán – legalábbis a darab színpadra rendezett, középső részében. (Nehéz az eleve apró puzzle-darabkákból dolgozó rendezőnek a szövegbe kapaszkodnia, ha az is töredékek, forgácsok halmaza, aminek következtében a színpadi történések néha bogáncsként hordozzák magukon a mondatokat.)

Merthogy „sétálós színházra” vesszük a dolgot az elején: ingatlanügynökségi képviselő (Gőz István) fogad bennünket az előtérben, s mint potenciális vásárlókat végigvezet egy „valaha színházként működő” épület nézőktől elzárt zegzugos terein. Nyugodtan nézzenek be mindenhova, tapogassanak meg mindent, mondja, a lakóknak bármiféle hasznosítási mód megfelel – kivéve a színházat. Rövid „túránk” első fele a mítosztalanítást, a szent illúzióval való nyilvános leszámolást szolgálja.

Tenki Réka

A következő helyiségben hozzánk csapódó új kísérőnk (Rezes Judit) viszont már „szent helyről” szónokol, s áhítatos szavakkal, „drámai alakítással” a mítoszt kívánja újra feléleszteni bennünk az „interaktív teremben” posztoló egyetlen „ránk maradt” élő színész (Hajduk Károly) segítségével. De az igazi Mítosszal való találkozás csak ezután jön, amikor belépünk a Médea-terembe (!), ahol ki más várhatna ránk kezében a teremtés almáját szorongatva, mint egy híres Médea (Fullajtár Andrea), aki a mítosztörténetet a saját színészi történetével keverve hirdeti ki: „felkészültem utolsó alakításomra, innentől szobrot játszom”.

Ezek után a valósághűen rekonstruált és valósághűen üzemelő büfében várunk sorunkra, mígnem feltárul az ajtó, és a bejáratot eltorlaszolva, pókháló fonadék alól egy filosz (Fekete Ernő) nyomja kiábrándult „peeres szöveginstallációját” a művészet haláláról. Olyan világban élünk, szól a tömeghez, ahol „a költők csupán díszmütyürök”, és különben is, „Ma már mindenki tud írni, aki ráér”. Bent a teremben, miközben a helyünket keressük, nagydarab szeánszmester (Elek Ferenc) „simogatja” a hely auráját, majd megtanít minket arra, hogyan űzzük el a rossz gondolatokat, hogy csak a művészetre tudjunk koncentrálni, sőt masszőri tanácsokkal is szolgál arra az esetre, ha „valakiben emésztetlenül elakad a művészet, és gócokat alakít ki”.

Eleke Ferenc. Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)

Idáig a felvezetés. Ezután jöhetne a még okosabb, még szembeköpősebb, még reflektáltabb „tárgyalás” (már a színpadon), de nem jön, mert Szabó Réka elejti a fonalat, és a színházi állapotok további vizsgálata helyett szimplán csak komponálni kezd a maga ritmusában, ám ez csupán szegről-végről kapcsolódik a korábbiakhoz. S bár a fazon összetéveszthetetlen, az előadás mutatós, a (meg)komponáltság tehetségre vall, reménytelen bemérni, hova akar kilyukadni. Komikus szituációk, énekszámok, táncbetétek, mimikus jelenetek tántorognak valahol az egyetemes és személyes múlt sírja szélén, afféle lidércnyomásos „ki mit tud” benyomását keltve, amelyet egy koporsószagú, szeme körül szürke púdermonoklit viselő kompánia prezentál. Örvendetes ugyanakkor, hogy mindenkire jut emlékezetes pillanat: Szabó Márta bajszos villamoskalauznak maszkírozott „nép hangja”, Góbi Rita bódultan szálldosó halálmenyasszony, Szász Dániel mécsesekkel díszített ön(test)ravatal, Elek Ferenc hasba lyukat beszélő kineziológus, Tenki Réka tiszta hangú népdalász, Rezes Judit furfangos láb(ujj)idomár, Hajduk Károly álcázott csehtamás, Fullajtár Andrea dögös vamp, Gőz István hiteles árfelverő, Fekete Ernő mélygondolkodású tetszhalott.