 Márffy Ödön: Zöld szoba, 1907 körül |
Márffy Ödön négy évig tanult Párizsban, hatott rá az épp ekkortájt megjelenő fauvizmus (főleg Matisse), továbbá a Nabis festészete és Cézanne képszerkesztése. Utóbbiak nemcsak, sőt talán elsősorban nem is közvetlenül, inkább áttéteken át: a Nabis melankolikus lírája az általa nagyra tartott, épp e korszakánál járó Rippl-Rónain átszűrve, a cézanne-i elvek pedig a Nyolcak néhány más tagjának közvetítésével.
Hazajövetele után, 1907-ben első kiállítását Gulácsy Lajossal közösen rendezte (ezen az egyetlen eseményen kívül semmi más közös nincs bennük), akiről egyébként munkássága legelmélyültebb portréját festette. 1909-ben alapító tagja volt a Nyolcak művészcsoportnak. Czóbel Bélával, Berény Róberttel és Pór Bertalannal még Párizsból ismerték egymást, de a többiek számára is – Kernstok, Kmetty, Orbán, Czigány – a francia művészethez való igazodás volt a fő cél. Az egy Tihanyit kivéve – aki majd csak 1920-ban költözik, akkor viszont végleg, a francia fővárosba -, valamennyien ott végezték stúdiumaikat, s az ott szerzett művészeti impulzusokból táplálkozott az őket összekötő szakmai kapcsolat. Az új festészet felszabadító lökésére az impresszionizmus szenzualitásával fordultak szembe, s helyette az „értelmes” festészet megteremtését tűzték célul.
 Márffy Ödön: Nyári napsütés, 1930 körül |
Ennek a folyamatnak volt résztvevője Márffy is, s a KOGART életmű-kiállításában soha nem látott bőségben szemlézhetjük Nyolcak-os korszakának műveit. Alig lehet ráismerni a későbbi oldott, megkapóan idillikus képeket alkotó festőre! A művek jók, modernségükkel annak idején fel is háborították a közönséget és a kritikusokat, hiszen szokatlan merészséget mutattak az akadémizmus nézőbarát, poros konzervativizmusával szemben. Ekkor még az elvek és a szembenállás bátorsága dominál a festészetében, amiket jelentős tehetséggel és perfektül abszolvál – csak épp nem kizárólag rá jellemző eredetiséggel. Ugyanis Márffy korai képei nem csak régi önmagát, de szinte a teljes létszámú Nyolcak stílusát is felidézik – közülük is főleg Kernstokot, Pór Bertalant és Czigány Dezsőt -, s nem egyszer zavarba is esnénk a szerzőség megállapítását illetően, ha nem tudnánk, kinek a kiállításán járunk épp.
 Márffy Ödön: Konstruktív önarckép, 1914 |
A Márffy e korszakát feltáró bőséges képanyag most végre tisztázza a festőnek a Nyolcak között betöltött helyét, amit Ráth Zsolt szemléletesen így fogalmazott meg: „Márffy a századelő művészetet és politikát átformáló nemzedékének egyik jelentős alakja volt, bár inkább csak útitársnak, és nem forradalmasító egyéniségnek tűnik.”
A 20-as években festésmódja változik, fokozatosan átlép egy másik franciaságba: a derűs, polgári béke vonzóan és nagyvonalúan ábrázolt súlytalan világába. Színei és festésmódja pasztellessé válnak, de a fátyolos puhaságba olykor duffy-sen, játékosan belerajzol az ecsettel. Újabb képei tetszetősek, „szemet gyönyörködtetőek”, de persze ezekről sem hiányzik a könnyed, szakmai magabiztosság. A látószög megválasztása és a kompozíciós megoldások olykor bravúrosak, mint például a csónakos képeken, némely portrékon és a kertben-lugasban üldögélőket ábrázoló vásznain. Az esztétikai forradalom a múlté, ez már a szépfestészet ideje.
Hosszú sora keletkezik a Csinszka-portréknak, amelyek épp olyan légiesek, mint a cirkuszos és a lovas képek. Márffy kedveli a tájba helyezett alakokat is, a lugasban, kerti asztalnál üldögélők idilljét, aztán egyszer-kétszer „bemerészkedik” az éjszakába (Séta a holdvilágnál), de annak is csak zsáner-hangulatos felületéig.
 Márffy Ödön: Fürdő nők, 1909 (Forrás: kogart.hu) |
Viszonylag sok önarcképet fest, amelyeken soha nem látjuk a szemét (kivéve a Konstruktív önarckép dacos tekintetét 1914-ből), s amelyeken a valódinál mindig törékenyebb testalkatúnak ábrázolja magát, kvázi az intellektuális művész ideájának megjelenítéseképp.
Márffynak 1958-ban volt utoljára gyűjteményes kiállítása, s műveit azóta csak apránként, különböző gyűjteményekben szétszórva lehetett csak látni. Ideje volt, hogy összeálljon róla a teljes kép.