1995 és 1999 után harmadszor lépett fel Philippe Decouflé Budapesten – ezúttal a Trafóban, egy 2003-ból való, azóta a világban mindenütt előadott, és részleteiben a Youtube-on is követhető magánszámával, a Solo-val (a részletek itt megtekinthetők – a szerk.). Noha nincs egyedül – Joachim Latarjet kíséri-ellenpontozza pozanon és más hangszereken, időnként énekhangon is, egészen pompás, fanyar zenei humorral – a darab tagadhatatlanul ‘magánszám’, méghozzá a javából.
A műfaji megnevezés az orfeumok, kabarék, cirkuszi bódék és hasonló, bár szórakoztató, de kétes értékűnek tekintett műintézmények világát idézi – amikor valaki egyedül áll ki a ‘nagyérdemű’ elé, hogy produkálja magát. Volna abban valami lekicsinylő, ha magánszámnak neveznénk egy színész monológját vagy egy balerina szólóprodukcióját – mintha méltatlan volna a ‘nagy művész’ teljesítményéhez, hogy csak ‘produkálja’ magát. Philippe Decouflé a Trafóban látott Solo című magánszáma tanúsága szerint nem szégyelli ezt a flaszterközeli profanitást.
 Philippe Decouflé az előadásban |
Végtére is munkásságának/művészetének egyik forrása a cirkusz, a másik a pantomim. A clown mesterségét Fellini híres Bohócokjának egyik főszereplője, a nagyszerű Annie Fratellini École de Cirque-jében tanulta, míg a színházi mozgásimitáció alapjait a fenomenális Marcel Marceau-nál sajátította el. Természetes volt tehát vonzódása az ‘eleve’ közönségbarát műfajokhoz: párizsi night clubokban, divatbemutatókon lépett fel, mindenféle kommersz színpadi zsánerekben kamatoztatta bravúros mozgáskészségét, szellemességét és humorát.
Hogy mégsem maradt meg tehetséges iparosnak, azt nagyrészt Alwyn Nicolais-nak köszönhette: a nagyhírű amerikai koreográfusnak, akit kitűnő egyetemes tánctörténetében (Száz év tánc, L’Harmattan, Budapest, 2007) Fuchs Lívia jó okkal nevezett „a kevert média úttörőjének”, aki a 70-es években lázba hozta a nyugat-európai kortárs táncszcénát és akivel az új utakat kereső Decouflé-t a 70-es évek végén Angers-ben hozta össze a sors, ahol az első állami kortárstánc-központ vezetését bízták rá. Tőle – vagy inkább rajta keresztül a Bauhaus-színházát megalapító Oskar Schlemmertől – vette át Decouflé a természetes testformákat extrém módon átrajzoló-eltorzító jelmezek használatát éppúgy, mint a testeket különféle világítási és technikai effektusok révén dematerializáló, dekoratív látványelemmé változtató-sokszorozó szemléletét – két olyan mozzanatot, amely a mostani budapesti előadást is összetéveszthetetlen Decouflé-magánszámmá változtatja. Könnyedsége, technikai perfekciója és humora Nicolais avantgarde szellemével párosulva Decouflé-t rövidesen a francia posztmodern tánc, az ún. Bagnolet-nemzedék egyik legfontosabb figurájává tette.
És legsikeresebbé is, tegyük hozzá. 1987-ben a fékezhetetlen fantáziájú Decouflé a New Order zenekar True Faith című számához készített ragyogó videoklipjével (ma is megnézhető itt a YouTube-on – a szerk.) elnyerte a MusicTV fődíját. Vonzódása a „kevert média” felé csak fokozódott a digitális fény-, hang- és a képtechnika tökéletesedésével – nevéhez fűzödik az 1992-es albertville-i téli olimpia monumentális nyitóünnnepségének rendezése, a káprázatos show látványterve és koreográfiája is. Már ünnepelt sztárként jött aztán a 90-es években Budapestre is – és akkor sem kellett attól tartania, hogy üzenete nem jön át a rivaldán.
 Fotó: A. Groeschel (Forrás: PORT.hu – Trafó) |
A Solo egy órányi, roppant élvezetes és habkönnyű one-man-show, amelyben Découflé áradó tehetséggel és változatos módon produkálja magát mint pantomimes, mint prózai színész, mint énekes és persze – különösképp a darabot záró valódi szólóban – mint táncos is. Eközben valóságos cirkuszi mutatvány, ahogy ujjaival és lábfejével egy apró kézikamera előtt figurákat képes életre kelteni, ahogy – ördöngös videotechnika segítségével – megsokszorozza önmaga képét, hogy aztán mindenféle interakcióba lépjen önnön árnyai sorozataival.
Állítólag ez a darab róla szól („Most állok életemben először egyedül a közönség elé… megmutatok ezt-azt az életemből, közel engedem magamhoz a nézőket” – nyilatkozta nemrég.) Az elején mutat is néhány fényképet önmagáról, gyerekkoráról, egy-egy tréfás célzás erejéig belelátunk családi életébe, tán még apróbb intimitásokra is fény derül, de az önéletrajzi indítás végül is mellékszálnak bizonyul. Vetülésekre, árnyjátékokra, tükröződésekre, szimmetriák és színkontrasztok váltakozásaira, technikai és formaötletekre épülő kis ‘cirkuszi’ jelenetek sorjáznak – mind kerek, élvezetes vagy mulatságos a maga módján, de sors nem rajzolódik ki a szemünk előtt, mélyebb emberi tapasztalatoknak híjával maradunk. Decouflé felvillanyozó, intenzív jelenlétével és jó tempóérzékével úgy is képes végig ébren tartani figyelmünket, hogy nincs darab a színen.
Igazából az ilyesmire találták ki a kifejezést: magánszám.
Vö. Barta Edit: Illúzió és magyarázat
Lőrinc Katalin: Szóló libasorban
Horeczky Krisztina: A fejben létező legszebb dolgok
Kelemen Orsolya: Szórakoztató szemfényvesztés