Nem volt egyébként olyan év akkoriban a Theatertreffenen, amikor ne hívtak volna meg egy új Thomas Bernhard-darabot Peymann rendezésében.

Thomas Bernhard (és Peymann) fix pontjai voltak a nyugat-berlini színházi találkozónak, de engem nem annyira Bernhard foglalkoztatott ezekben az előadásokban, inkább az a színházi esztétika, amit akkoriban Peymann képviselt. Meg kell mondanom, nem sokat értettem a darabból, de le voltam nyűgözve a színésztől, a díszlettől és végül, de nem utolsósorban a világítástól. Hatalmas ablakok húzódtak a színpad baloldalán, perspektivikusan rövidülve, volt belőlük legalább három, és rajtuk keresztül a fény elképesztő finomsággal változott, dőlt és alkonyodott be – és a tornacsarnoknyinak látszó üres tér végén, messze, hátul volt az utzbachi vendéglő színpada, mindeközben Traugott Buhre, ez a piknikus férfiú, csodálatos beszédkultúrájával és kiszámíthatatlan temperamentumával négy órányi monológot zúdított a nézőkre. (A színész idén nyáron halt meg, nyolcvanéves korában.) A rendezést húsz évig játszották, 2005-ben ment utoljára a Berliner Ensemble-ban; ma Németországban lényegében minden új Theatermacher-előadást ehhez az elsőhöz mérnek. Ez az, amit én nem tehetek meg most a Stúdió „K” Tamási Zoltán rendezte, és nem csupán a Színházcsináló, de más Bernhard-művekből alkotta változatával (ezek az egyéb művek a szórólapon gondosan föl vannak tüntetve) – és nincs is szándékomban.

A második előadást láttam; tudnivaló, hogy a premier után – amit, ugye, kritikusnak meg se illene nézni voltaképp, mert az előadás a stressz és a tét miatt gyakran nem az ideális oldalát mutatja, de persze a másodikat se szabadna megnéznie, a dolgok természetes logikája szerint, viszont akkor hányadikat voltaképp? – a második előadás a legveszélyeztetettebb fajta, mert a színészekből éppen kioldódott a főpróbahét, a bemutató izgalma és feszültsége, de egy jó és értékes előadás esetében (mint a mostani) mégiscsak felismerhetőek a szerzői-rendezői-színészi szándékok, és az ember (fejben némi algoritmusokat elvégezve) mégiscsak érzékelheti, milyen lenne ez az előadás, ha minden szempontból jól működne.

Tamási Zoltán. Fotó: Mészáros Csaba. Forrás: Stúdió "K"

A legfőbb problémám mégis a térrel és a világítással van. De nem azzal, hogy pici a tér – ez egy adottság. És azzal sincs baj, hogy a darab radikálisan rövidebb, mint az eredeti. A másfél órás változat, amit Tamási, jó dramaturgiai érzékkel, összerakott, a saját személyiségére szabott, tökéletesen jól működik, habár a mozifilm-hosszúság (ami már-már domináns forma lett a mai színházművészetben: a szünet nélkül másfél óra) azt a fajta hipnózist, amit az eredetileg önmagába csavarodó végtelen szöveg létrehozhat a nézőben – és ez a regényíró Bernhard egyik trükkje, aki a belső ismétlések zeneileg rendkívül bonyolultan megszervezett hálózatával szippantja be olvasóját a szöveg örvényébe, drámafigurái is elsősorban zabolátlan verbalitásukkal hatnak –, nem hozza létre, sokkal inkább a finoman felépített poénok logikáját követi. Tamási már a Hű, de messze van Petuski!-ban megmutatta (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.), hogy milyen egyszerű és mégis ötletes kellékekkel tudja kistafírozni az előadásait, egyetlen mozdulattal tud új tereket teremteni, vonatkupét, kocsmát, építkezést, Kremlt: itt pedig a szemünk láttára szétzuhanó, összeroppanó, megsemmisülő, dominóként felboruló, csődöt mondó asztalok, leszakadó létrafok, beszakadó színpad-deszka bűvésztrükkjeit élvezhetjük (a színészi játék mellett): a színpad az előadás végére teljesen átalakul, kaotikus rendetlenség uralkodik rajta el, hogy végül, egy nagy csattanással és mennydörgéssel a szereplőket is agyoncsapja mintegy. És ezzel nincs is semmi baj. Sőt. A probléma inkább azzal van, hogy a színpad jobboldali részén, egy körülbelül egy méter széles sávban Homonnai Katinak, aki a kocsmáros, Elek Ferenc felesége, a hátával ugyan, de valamilyen reális időt és reális létezést kell játsznia: a nézőhöz nagyon-nagyon közel. Ugyanez Elekre is vonatkozik. A tér maga roppant szűk, nagyon nehézkes behatolni a konyhának kinevezett térbe, és itt, akarva-akaratlanul egyfajta stíluskeveredés történik: a nagyon operai főszereplő mellé nagyon realisztikusnak és naturálisnak elképzelt mellékszereplők kerülnek. Ez a többnyire néma szereplőket, a brechtien változatlan, és az egész teret egyenletes erővel bevilágító fény miatt – és a nézők abszolút közelsége miatt – valójában nem lehetséges. A személyzet szolgálatkész várakozása Bruscon utasításaira, azok haladéktalan teljesítése, legyen az egy ing megvarrása, vagy egy mondat elszavalása a színpadon, vagy a tésztaleves elkészítése, vagy a függöny felakasztása, egy soha létre nem jövő előadás előkészítésének megannyi nehézsége közepette legalább annyira a cselekmény részre, mint a nagymonológ, és mégis aszinkronba kerül az előadás két fele: a főszereplő nagyáriája ütközik a mellékszereplők realizmusával, a díszlet abszurditása a díszlet túlzott konkrétságával (gondolok például a rezsóra, amin tényleg fő az étel). Miáltal ugyan a már-már klasszikussá váló bernhardi poénok mind-mind elcsattannak ugyan, és a Bruscont alakító Tamási jól egyensúlyoz a figura belső súlypontjai között: a környezetét terrorizáló, kiégett és leszerepelt, világvégi porfészkekben haknizó művész portréját nagyon pontosan rajzolja meg, és azt is tudja közölni velünk, hogy mit gondol arról (nemcsak Bruscon, de még Tamási is), hogy mire képes ma, és miről szól ma a színház, de az előadás hullámzó intenzitását képtelen megzabolázni, mert hol ez az elem, hol az az elem kerekedik felül: hol azt nézzük, azt vizsgáljuk a díszleten, hogy ugyan hol és miként fog bekövetkezni a következő baleset, mini-katasztrófa, hol Elek Feri pislog jámboran, álmosan, és hajt végre egy újabb lehetetlen missziót, felakasztja a függönyt, természetesen fordítva, vagy összerogyasztja az asztalt, amire a sört és vodkát helyezi, vagy lefele lóg, mint egy majom, és bámul a monologizáló Brusconra, vagy szorgosan vési be az „r” betűket a szórólapokra, melyek, mármint a színpadi kellék, szellemes ötlettel, magának az előadásnak, illetve a Tamási Zoltán által elindított sorozatnak – Pokoli kamaradarabok – a szórólapjai (az „r” betűk gondosan kifelejtve Bruscon nevéből): a hátoldalon az első, nagysikerű előadás, a Petuski színlapja és reklámja található. És készül a sorozat III. darabja is. Azt, gondolom, a szórólap harmadik oldalára nyomtatják majd.

Hogy nem tud átfűlni az előadás, csak időnként, az érzésem szerint nem csupán annak köszönhető, hogy ez volt a második belőle, hanem annak is, hogy holt idők és holt terek képződnek: például a virtuális nézőtér a színpad túloldalán, egy ajtó előtt, amely virtuális nézőtér azáltal képződik, hogy oda átviszik a padokat, valamint a már említett konyha, amely szűkös és keskeny: mindez megakadályozza a brusconi figura operai szárnyalását. Bernhard mondatai gyökeresen különböznek Jerofejev mondataitól, ez az egyes szám első személy nem az az egyes szám első személy, a két figura, Venyicska és Bruscon teljesen más idegrendszerrel bír, teljesen más retorikai alakzatokban szónokol. Az előbbi súlyos és melankolikus költői orosz realizmusa előhívta az egyszerű és reális felépítésű díszlet részleteiben a költői realizmust, az utóbbi fantasztikus teatralitása viszont nem viseli el a túlzott realizmus látszatát. Egy sikeres színdarabot másként kell szétrombolni, mint ahogyan egy prózából az ember színdarabot csinál.

Nincs persze nagy baj: nemes anyag, minden szempontból, még a színészi jelenlétek szempontjából is, és az első Pokoli kamaradarabot, a maga tökéletesen a szövegre szabott, és szervezett egyszerűségével és váratlanságával nehéz lett volna túlszárnyalni. Ha a rendező Tamási Zoltánnak lesz bátorsága néhány kelléket megszüntetni, a teret elvontabbá tenni, a tér lezártságát elöl korábban feloldani, a világítást rafináltabban megoldani, a színészeket nem kényszeríteni a nézőtér nagyítóüvege alatt megvalósíthatatlan naturalizmusra, és ha a szövegmondást is engedné egy kicsit operaibban, ha tetszik, végtelenebbül, végeérhetetlenebbül szárnyalni, akkor sokat segítene a színésznek, Tamási Zoltánnak, hogy az előadás ugyanolyan elementáris hatást váltson ki, mint a Jerofejev remekműve nyomán írt előadása.

Vö. Tarján Tamás: Benhad 
Zappe László: A második részek nehéz sorsa 
Sz. Deme László: Csak a vég 
Stuber Andrea: Az épület s az építő