Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A VÉGEK DICSÉRETE

A Békés Megyei Szimfonikus Zenekar jubileumi koncertje
2009. nov. 24.
A huszonnyolc éves Somogyi-Tóth Dániel két évvel ezelőtt vette át a Békés Megyei (illetve akkor még Békéscsabai) Szimfonikus Zenekar irányítását; így neki jutott a feladat, hogy az idén ötven esztendős zenekar jubileumi hangversenyét elvezényelje. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Somogyi-Tóth Dániel, akinek a nevével – orgonistaként – múlt ősszel már találkozhattak a Revizor hűséges olvasói (kritikánk itt olvasható), ezúttal is igyekezett az adott helyzetben elképzelhető legnagyobb kihívással szembesíteni magát, és a koncert programjául Mozart d-moll zongoraversenyét (saját szólójával) és Beethoven 9. szimfóniáját (Galambos Hajnalka, Huszár Anita, Cselóczki Tamás, Jekl László és a Debreceni Kodály Kórus közreműködésével) választotta. Az összesen négy ízben, Debrecenben és Budapesten is műsorra tűzött hangversenynek jómagam november 16-i, második békéscsabai előadását hallottam.

Somogyi-Tóth Dániel
Somogyi-Tóth Dániel

A zongoraverseny megerősítette bennem azt a képet Somogyi-Tóth Dánielról, melyet egy évvel ezelőtt még orgonistaként kialakítottam róla: egy rendkívül tudatos és szigorú, az interpretáció minden részletéért felelősséget érző előadóművész képét, aki irtózik minden olcsó megoldástól, de a nehezebbik utat választva is rendre szuggesztív hatást gyakorol közönségére, sőt művészeire is. Pedig a Jókai Színház nem kifejezetten előnyös, néha kegyetlen akusztikájában a csökkentett létszámú vonóskar nem mindig szólt kiegyenlítetten (kivéve a telt és egységes basszust), s a zongorahang sem volt igazán telt és briliáns, amiben valószínűleg döntő szerepe volt a hangszer minőségének.

Mindez másodlagosá vált azonban a koncentrált és erőteljes zenélés kvalitásai mellett. Somogyi-Tóth alaposan kézbevette a nagy g-moll szimfónia mellett a legromanticizáltabb hangszeres Mozart-kompozíció karakterét, s rendkívül izgalmas, sokszínű darabként mutatta be, a szokásosnál jóval kevesebb misztikával és jóval több férfiassággal. Az első tételben elsősorban a struktúrák világossága, a tetőpontok imponáló megformálása ragadta meg figyelmünket; a „romantikus” hang, igen erőteljes hatással, a kódában vált meghatározóvá. A lassú tétel is tudott újat mondani: nagyobbrészt takarékos agogika, az érzelgősség következetes kerülése jellemezte, persze értő érzékenységgel és a játékosságot is felfedezve; mindezt a viharos középrész szelídítetlenebb érzelmei ellensúlyozták. A zárótétel plasztikus, cikázó zenekari kezdetéből bomlott ki, a „démonit” ezúttal is keresztezve a bachi gyors tételek derűs fegyelmével. A zenekarban talán a fuvola kissé hasítóan egyenes, s intonációban nem mindig hajszálpontos játéka jelentett gyengébb pontot; Somogyi-Tóth játéka viszont mindvégig választékosan tiszta, s ahol kellett, ragyogóan virtuóz volt (noha két-három alkalommal hallottunk tőle egészen apró belesietéseket). Mindent összevéve: biztos kézzel formált és izgalmasan egyéni interpretációt hallottunk.

A Békés Megyei Szimfonikus Zenekar
A Békés Megyei Szimfonikus Zenekar

A 9. szimfónia előadásához a Jókai Színház még inkább előnytelennek bizonyult. A száraz akusztika mellett szerepet játszott itt a hely-tényező is, hiszen a terjedelmes zenekart, a kórust és a szólistákat csak cipőkanállal lehetett beszuszakolni a szűkös színpadra, eközben a négy szólista a zenekar mögé, a kórus pedig túlságosan hátra, a színpad mélyére szorult, s mögöttük ráadásul nem is volt semmi más, csak hangnyelő függöny. A kedvezőtlen körülményeket azért is hangsúlyozom ennyire, mert az erőteljes zenei élmény, amelyben részünk volt, épp annak köszönhető, hogy az előadók igen nagy mértékben függetleníteni tudták magukat ezektől a körülményektől. A vonóskar teljes létszámában sokkal meggyőzőbb hangzást tudott létrehozni, s Somogyi-Tóth Dániel vezénylésének fegyelme és intenzitása révén feltárult a közönség előtt a mű monumentalitása. A karmester nagy biztonsággal mozgott a darab sokrétű retorikájában, pontosan érzékelte az irányokat, a mélypontokat és tetőpontokat; a gépiesség minden veszélyét pedig ritmikájának különleges intenzitása révén kerülte el. Egyáltalán, vibráló energia járta át az előadást, belső dinamikai folyamatok, új és új zenei karakterek és események tették megunhatatlanná a zenét, nem veszélyeztetve eközben a nagyobb ívű zenei folyamatokat. Időről időre gyönyörű színeket is hallottunk: egy meleg brácsa-cselló indítást, tömör pizzicatót vagy szépséges fagottszólót. De az egész együttest Somogyi-Tóth mindig erőteljesen kézben tartva, töretlen vonalban vezette következő célpontja felé. Mind között a II. tétel előadása volt talán a leggazdagabb, igazán klasszikusan összefogott és a hallgatót legmélyebben érintő.

Ki kell emelnem a zenekarból a már említett mély vonósokon kívül az oboisták, az első fagottos és a harsonások, trombitások színvonalát, és azt az egészen elsőrangú és magabiztos előadóművészi teljesítményt, amelyet az üstdobos, Fábián István nyújtott.

Az Örömóda nemcsak a leghatásosabb, de egyszersmind a legproblematikusabb és előadói szempontból a legnehezebb része a szimfóniának. Somogyi-Tóth, aki valóságos energiabombának vagy legalábbis mini-atomerőműnek bizonyult ezen az estén, ezt a tételt is meggyőzően juttatta el különböző, egyre eget ostromlóbb csúcsaira. A Kodály Kórus (karigazgató: Pad Zoltán) kulturáltan, tisztán látta el hálátlanul nehéz feladatát, erővel is bírva a megpróbáltatást. A négy énekszólista ugyancsak elismerést érdemel: Galambos Hajnalka szép, magvas és mégis hajlékony hangon énekelt, Huszár Anita átütően jó volt minden szempontból, a beugró Cselóczki Tamás magas hangjai néha talán élesek voltak, de zenei formálása, határozottsága mintaszerűnek ítéltetett, s Jekl László súlyos hangja is kifogástalan érzékenységgel simult bele az együttesbe.

Gratulálunk az 50 éves zenekarnak – ez a koncert méltó alkalma volt az ünnepi megemlékezésnek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek