Számszerűsítsünk: a Bálint Sándor Művelődési Házból induló Szakrális épületek Újszegeden elnevezésű séta a hajnalinak nem mondható 11 órás kezdéskor még mindösszesen hat főt számlál, aztán gyorsan masszív ötre csökken a létszám. Délután háromkor a városi könyvtár környékére vetődő avatatlan szemlélő viszont akár azt is gondolhatná, hogy tüntetés készülődik. A Somogyi Könyvtár előtt tumultuózus jelenetsor zajlik, csoportokba osztanak minket, egyszerre legalább három túra indul épületen kívül és belül (sőt felül: a könyvtár tetejére is fel lehet most mászni) – lám, tömegek vágyják a kultúrát. (Az idén az örökségnapokkal párhuzamosan zajló Moziünnep azonban valószínűleg holtversenyben győzött.)
 Látogatókra várva: az újszegedi Református Egyházközség |
S bármennyire is dicséretes az ilyen mértékű kultúrszomj, a könyvtárosok mintha kissé megszeppentek volna ekkora érdeklődés láttán. Egy órával később azon viszont cseppet sem lepődöm meg, hogy a Szegedi Nemzeti Színház épületébe induló vezetésen újabb, részben már ismerős arcokból álló, tisztes létszámú csoportba botlom. Ha valahol, hát a színházban biztosan olyan helyekre jut el az érdeklődő, ahova normál körülmények között nem tehetné be a lábát. Nem mellesleg az örökségvédelmi napoknak eleve valami hasonló lenne a lényege, vagy ahogy egyik alkalmi útitársam megfogalmazta: ugyan a programban szereplő épületek, helyek többségét ismeri, de nem úgy, ahogyan ilyenkor megmutatják őket.
Különösen igaz ez, ha olyan helyszínekre jut el az ember, amelyek a hétköznapokon elkerülik, netán fel se keltik az érdeklődését. Például az újszegedi Liget mellett álló Bálint Sándor Művelődési Ház – mint minden hasonló műintézmény – nem nevezhető kimondott turistaattrakciónak, nyilvánvalóan és elsősorban a legszűkebben értett helyi kisközösségek randevúhelyéül szolgál. Hogy ez mennyire így volt már a kezdetekkor is, arról Kiss Ernő igazgató élvezetes történeti bevezetője igazít el. Az első világháborút követő szerb megszállás idején az itt működő közösségi háznak és irányítóinak kulcsszerepe volt az újszegedi hitélet újjászervezésében. A húszas évek végén felhúzott neoklasszicista épület homlokzata mögött munkáló szellemiség nem sínylette meg a többszöri névváltoztatással, profilváltással és kibővítéssel járó bizonytalanságokat.
 Einstein szobra a SZAB Székház udvarán |
A szomszédos Ligeten átvágva – melyről Kiss Ernő elmondja, hogy szintén szakrális hely: körmeneteket tartottak itt – előbb az új megaberuházás, az ijesztő méreteket öltő élményfürdő építkezése tövében magát szerényen meghúzó Református Egyházközség bővítés előtt álló aprócska épületébe kukkantunk be, majd vissza a természethez: a Liget bejáratánál álló, katolikus Szent Erzsébet templomban vezetőnk a karzatra invitál, ahol rövidke orgonakoncerttel lep meg. Az újszegedi művelődési ház élén 1979 óta (!) álló Kiss Ernő az ideális idegenvezető prototípusa lehetne: türelmes és karizmatikus, pontos és felkészült, azon kívül szemmel láthatóan úgy ismeri a környék legendáriumát, mint a tenyerét.
Felkészültségből nincs, hangerőből jóval nagyobb a hiány a Somogyi Könyvtár előtt verbuválódó, Nyilas Péter által terelgetett csoport esetében. A helyismereti részlegen dolgozó könyvtárost igencsak meglepi a két turistacsoportot is bőven kitevő tömeg. A Somogyi Könyvtár mellett álló Szegedi Akadémiai Bizottság Székházától a Széchenyi tér sarkában lévő Korzó Zeneházig tartó egyórás séta során a hallótávolságon belül járó kisszámú kiválasztott járt igazán jól: Nyilas Péter korlátlan számú anekdota és hiteles urbánus legenda birtokában van, amit nem rest megosztani az őt faggatóval. Így esett szó a szegedi bőgős hajók tulajdonosainak háza elé kihelyezett, kőből készült bőgőmásolatokról vagy éppen a Klauzál téri Kossuth szobor avatása körüli skandalumról: a szobrot szinte elárasztották az egész országból Szegedre érkező koszorúk, miután a helyi csendőrség eltávolíttatta az avatás utáni éjjel kihelyezett virágcsokrokat. A séta során a Kígyó patika mellett álló szolid, kétemeletes palota, a Kis Dávid-ház nemrég felújított udvarába is bejutunk a kapucsengővel folytatott rövid kézitusa után. A valóban ízléssel, no meg fűvel, fával, virággal megszépült udvar négy sarkában négy hivalkodó pergola pöffeszkedik, mögöttük hatalmas szeméttárolók – ennyit az örökségvédelemről.
A színházépületben már Boros Endre gondnok irányításával kalandozunk. Kevesen ismerhetik annyira a házat, mint ő: több évtizedes ittléte óta most épp a hetedik igazgató és a huszonharmadik gazdasági vezető regnál fölötte. A színház: üzem – ezt színházi ember előtt nem kell bizonygatni, ám a laikus néző (vagy ahogy Boros fogalmaz: akit nem fertőzött meg az itteni levegő) az év többi napján legfeljebb csak a csillogást látja.
 Teltház a Szegedi Nemzeti Színházban |
Pedig kőkemény és életveszélyes munka(hely) a színház: a zsinórpadláson tett kiruccanás látványosan bizonyítja, hogy itt tökéletesen értelmetlen a ’függő teher alatt tartózkodni tilos’ kezdetű munkavédelmi előírás. Szóba kerül a színpad fölötti záporberendezésben tárolt mintegy tizenöt köbméter víz, a lángmentesített díszletek és a mindenestül fából fabrikált nézőtér, vagy a tizenvalahány tonnás vasfüggöny működési mechanizmusa. És a színházi túrán végre megdőlt az addig látványosan igazolásra lelt elméletem, miszerint kizárólag idősebbek csatlakoznak a városi örökségvédő túrákhoz, hiszen nagy meglepetésemre karonülők is kíváncsian nyújtogatták nyakukat a zsinórpadlás alatti mélység fölé. Úgy látszik, nem lehet elég korán megfertőződni az itteni levegővel.