A sivatag örökké mozgásban lévő, mégis állandónak és végtelennek tetsző homokvidéke, a dűnék egyformasága melletti különbözősége valóban felidézi az embert: hasonlóak vagyunk, az emberi természetben ott rejlik a folyamatosság, mégis mindenki és az őket mozgató erő is más és más.
 Fotó: Fehér Ferenc. Forrás: PORT.hu |
A Dűnékben a belülről és a kívülről mozgató erők is megjelennek. Fehér Ferenc előadásának üres, de fénnyel (fénytervező: Bánki Gabi) annál jobban karakterizált terében a táncosok gyakori szinkronmozgása, együttdőlése látványában és dinamikájában a külső erőket mutatja meg. A fehér fény többször szel ki kisebb teret vagy folyosót a térből, lassan pulzálva megvilágítja a mozdulatlanul egymáshoz tapadó alakokat. A fény és a koreográfus által összeszőtt karcos és roncsolt zene felfesti és megszólaltatja a sivatagi szél nyugodt és viharos arcát is.
A nők földszínű és terepmintás, pulóverből és rövid szoknyából álló együttese és a férfi színben eltérő szinte próbaruhája is egyrészt magát a földet, másrészt valamiféle elvadult sivatagi csoportot sejtet (jelmeztervező: Simon Judit). A női és férfi szerepek egyébként ritkán kapnak hangsúlyt az előadásban. Példa erre az a jelenet, melyben a táncosok a földön ülve és fekve egymás ölében hullámoznak, majd miután szétrebbennek, a férfi magához ragadja az egyik nőt. A koreográfia egyszersmind egy kiégett és szenvtelen aktust is felidéz, legalábbis egy érzelemmentes együttáramlást, kiégett kapcsolatot ember és ember, nő(k) és férfi között.
Többször visszatér a kép: a négy táncosból (Hucker Katalin, Nemes Zsófia, Tonhaizer Tünde, Dózsa Ákos) három előre tart, támadóállásban tiporja lábával a földet, majd oldalra dől, végül az egység szétesik. Az utolsó többnyire meghúzódik a fényfolyosó árnyékos végében. Itt a kívülről és belülről mozgató erők egyszerre vannak jelen: az egyfelé hajlás az előbbi, az indulat és a másik kirekesztése az utóbbi körbe tartozik.
Ha eszerint értelmezzük Fehér Ferenc koreográfiáját, témája lehet az emberi közöny, a sodródás, a felelősségvállalás hiánya, egyén és tömeg viszonya. Mindezt valami elemi őserő mozgatja, így a helyzet kikerülhetetlen és megváltoztathatatlan. A koreográfia néha egyértelműen emberi gesztusokat mutat, máskor inkább a hangulatébresztés válik hangsúlyossá, de a kettő több ízben össze is olvad. Jellemzően emberi, hogy három táncos (Nemes Zsófia, Tonhaizer Tünde és Dózsa Ákos) rendre külön szerepel, mintegy kiközösítve a negyediket. A kiközösítésnek mimikai, gesztusbeli megerősítése soha nincs. A szélfútta zombikként összetapadó, majd szétrebbenő alakok rezzenéstelen arccal zárják ki vagy épp fogadják be a negyediket. Inkább tartásukban mutatkozik meg a fölényesség vagy az elhagyatottság. Meglepő, hogy egy olyan karizmatikus és egyéni mozgásvilágú táncos, mint Fehér Ferenc, koreográfiájában nem rajzol igazi karaktereket. Igaz, valamennyi figurának jut egy nem is túlságosan rövid szóló: ezek mindegyike zajos és szélsőséges, a félresikerült csábítástól a bezárkózásig sokféle képet felvillantanak. A civilizáció ricsaja beszűrődik a zenei világukba. Vezető motívumuk a kommunikációs nehézség, ami ismét utalhat arra, hogy az egyén létezésképtelen önmagában, a tömeg nélkül.
Az egyébként elismerésre méltó fizikai teljesítményt nyújtó táncosok az együttmozgásoknál néha kiesnek a szinkronból, ami ugyan a dinamikát nem gyengíti jelentősen, de a hatás sérül, főleg, hogy a dolog feltűnő, többszöri elemről lévén szó. A támadó pozíció, a karok megfeszítése és a térdelések legalább annyira jellemzőek az előadás mozgáskészletére, mint a már említett súlypontáthelyezések és megdőlések. Bár pontosan látható, hogy az előadás különböző szerkezeti elemei hogyan követik egymást, a fény és hangzás élesen elválasztja őket egymástól, de a szerkesztésről ugyanaz mondható el, mint a figurák jellemzéséről: nem elég karakteres. Nemcsak a jellemek, hanem a gondolatok is egybefolynak, miközben a koreográfia és a mozgás dinamikai változásai önmagukban elég látványosak és élvezetesek (bár nem éppen változatosak) ahhoz, hogy lekössék a figyelmet. A Dűnék valamennyi erénye ellenére megfoghatatlan marad: az előadás úgy pereg szét, mint a sivatag homokszemei a kéz ujjai között.
Vö. Sz. Deme László: Nomád
Vazsó Vera: Úton
Horeczky Krisztina: Tragédia, gyorsított felvételben
Tóth Ágnes Veronika: Gumicsontú lényecskék
Török Ákos: Mókus mantra