EGY KIRÁLYNŐ GYULÁN

Shakespeare in Love – Emma Kirkby és a London Baroque együttes koncertje / Shakespeare-fesztivál, Gyula 2009

Emma Kirkby a régi zene királynője. Gyulai fellépésére szűkebb udvartartása, a London Baroque együttes kísérte el. Régóta ők szolgálják már, bárhol jár is a világban. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

Amikor Emma Kirkby legutóbb Magyarországon járt, akkor is ők kísérték, hű szolgaként. Azon a legutóbbi, az Akadémián adott koncerten sokan meglepődtek azon, hogy Emma Kirkbynek milyen kis hangja van. Tallián Tibor a szigetország énekesnőit egyenesen cinegehangúnak nevezi. Ne kerteljünk: joggal. Emma Kirkby nem a hangja szépsége, nagysága, különlegessége miatt lett a klasszikus zenélést és a zenei ízlést átformáló mozgalom nagyasszonya. Nem a hangja miatt ültették a küzdelmes csatákat követő győzelme után trónra, és nem is azért, mert ő a legfejedelmibb, a legelegánsabb.

Emma Kirkby

Egyébként persze ő az: a gyulai Kohán képtárban úgy tűnt fel, mint egy jelenés. Áhítatos csönd fogadta a bevezetésképpen előadott John Jenkins-mű után. Érezhető volt az elfogódottság, a tisztelet, amikor belépett, hogy előadjon két kis kedves Robert Johnson-dalocskát, pedig a közönség java részét nem a régi zenés koncerteken megszokott nézők alkották.

Emma Kirkbynek nem csupán tartása van, megjelenésének és éneklésének nem csupán atmoszférája, de mintha egy másik világ képviselője lenne – nem is a felső tízezerhez tartozik, hanem a legfelsőbb néhányhoz; azokhoz, akikről csak a legmélyebb tisztelet hangján lehet szólni. Ezért nincs is helye (most sincs helye) a bíráló szavaknak. Emma Kirkby közel negyven éve kezdte meg harcát a régi zenéért: hangja természetesen már kopottabb, a csúcshangok nem jönnek olyan könnyen, mint egykor, amikor még a fiatal Christopher Hogwooddal és Stephen Cloebury-vel lépett fel, a Florelignum együttessel vagy a Tafelmusic-kal zenélt.

Fotó: Kiss Zoltán (A képek forrása: Shakespeare Fesztivál)

A timpanonos épületben, Kohán György képei között éneklő művésznő a koncert után kissé fáradtan, de nagyon lelkesen és szerényen fogadta hódolóit. Elképzelhető-e, hogy a ma sztárjai közül, mondjuk, Anna Netrebko fellépjen egy ilyen helyen? Nem. Emma Kirkbynek azonban nem derogál a kisváros, sem a szűkös helyszín. Ő ugyanis csak szeretett birodalmát kívánta - mindig is - sokakkal megkedveltetni. Az operához szokott füleknek szokatlan előadási módot, egy minden manírtól és magamutogatástól mentes, közvetlen stílust. A dalokban megírt szerepek mintha „megszállnák”: a bevezetés után színpadra lépve vett egy mély levegőt, és azonosult a szereppel. Lawes szerelmes dalát csukott szemmel adta elő: mintha csak egy férfi tartaná a karjában.

London Baroque

A London Baroque tagjai a Lawes-dal után egy Henry Purcell-szvitet adtak elő. Egyébként nem túl invenciózusan, nem túl szépen: a hegedűn játszó Ingrid Seifert kifogástalanul játszott, de érzések, dinamikai árnyalatok, hangsúlyok nélkül. Férje, az együttes vezetője, Charles Medlam, akárcsak legutóbbi váci koncertjükön, gyönyörű hangon muzsikált, de most kissé bizonytalanul. A csorbát a koncert második részében kiköszörülték. Emma Kirkby előadásának szüneteiben játszottak: a Marin Marais-darabot és G. F. Händel szonátáját épp úgy izgatóan, frissen és szépen. A La Guitare című Marais-opuszt Medlam szinte éneklően prezentálta: mintha a gamba szólama egy dal lenne, egy incselkedő, pajkos dalocska.

Emmy Kirkby az est második felében Purcell- és Thomas Arne-műveket vett elő. E darabok mindegyike egy-egy Shakespeare-szöveghez kapcsolódódott. Az avoni hattyú műveit halála után zenei kísérettel adták elő - ezekből a kísérőzenékből adott ízelítőt a gyulai Shakespeare-fesztivál minden kétséget kizáróan legjobb koncertje.

A Music for a While bizonyos szempontból kivétel volt. Az énekesek többsége – érdemes Philippe Jaroussky-val megnézni a Youtube-on – e közismert dal elején, a music szó elején egészen a magas c-ig felmegy, ám Emma Kirkby nem forszírozott egy felesleges magas hangot. Éneklésének lényege a tisztaság és a bensőségesség, a dalokban rejlő érzelmek megmutatása. Kirkby sokkal inkább eljátszik egy dalt, mint elénekli. Lángvörös ruhájában olykor előrelépett, közelebb hajolt, kezét széttárta – a régi nagyok színpadi játékát idéző túlzó gesztusokkal kísérte az előadást. Soha nem vibrált, soha nem erőltetette a hangját, rendkívül tisztán formálta a szavakat. A magas hangtartományokban is tudott – úgy, ahogy ma sem tud senki – pianót énekelni. Ariel dalát (Arne szerzeménye) úgy adta elő, mint egy kis kobold, a Fear no more-t elszántan, a Come away death-t telve szomorúsággal. E dallal mutatta meg, milyen formázásokra, milyen hajlításokra képes ma is: a laikus közönséget is vastapsra ingerelte.

A ráadásban újra Purcell Fairy Queen-jéből énekelt, majd egy Händel Halleluját. Mindezt úgy, oly könnyeden mozgatva a borzalmasan nehéz szólamot, hogy mind tudhattuk: trónfosztása még nagyon messze van. Isten óvja a királynőt!

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál - Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.