FŐÚTVONAL MISKOLCRÓL

Régi közhely, hogy a magyar irodalmi nyilvánosság terét alapvetően meghatározza a gazdag folyóirat-kultúra. S miközben a legfontosabb lapok listáját fejből fújja mindenki, nem árt friss tekintettel szemügyre venni a képet, mert kellemes meglepetések érhetik a szemlélőt. KERESZTESI JÓZSEF ÍRÁSA.

A rendszerváltást megelőző időkből fönnmaradt, nagy múlttal rendelkező irodalmi műhelyek (Jelenkor, Alföld, Tiszatáj, Kortárs stb.) mellett a ’89-ben frissen létrejött és mindmáig működő lapok (elsősorban a Holmi és a 2000) alkotják a magyar mezőny elitjét, s ehhez igyekszenek időről időre fölzárkózni az újonnan alapított, fiatal vagy megújított folyóiratok, váltakozó sikerrel. A miskolci Műút 2007 augusztusától az Új Holnap jogutódjaként indult, 2008-tól kéthavonta jelenik meg, s elég idő eltelt ahhoz, hogy kijelenthessük: ebben az esetben határozottan többről van szó, mint izgalmas kísérletről.

A lapot Zemlényi Attila jegyzi főszerkesztőként, a szépirodalmi rovatot és a honlapot k. kabai lóránt, a képzőművészeti rovatot Kishonthy Zsolt, az esszé- és kritikarovatot Jenei László szerkeszti. A legutóbbi számot a kezünkbe véve két dolog tűnhet föl azonnal: az egyik az ízléses és látványos kivitelezés (ezzel a Műút egyébiránt nem áll egyedül: az újonnan megjelenő folyóiratok egytől egyig nagy gondot fordítanak a vizualitásra), a másik pedig a kritikai rovat nagy terjedelme, amely a felét teszi ki a mintegy száz oldalnyi anyagnak. S ez nagyon fontos döntés, hiszen ma egy-egy irodalmi folyóirat nem elsősorban a szépirodalmi szerzőivel tudja megkülönböztetni magát: olyan ritka szimbiózisra, mint amilyen a Holmi és Petri György között működött, nemigen akad példa, az írók-költők aránylag sokat és sokfelé publikálnak, s ha nagy ritkán be is zárul előttük egy-egy ajtó, nem jelent gondot, hogy számos más fórumon elhelyezzék a szövegüket. Az átgondolt koncepció szerint szerkesztett kritikai rovat viszont erős hatást képes kifejteni.

A Műút kritikai rovata nem bíz semmit a véletlenre. Egyfelől nem pályakezdőkre, hanem a kortárs magyar irodalomkritika első vonalára támaszkodik, másfelől pedig egy-egy fontosnak tekintett könyvet-szerzőt igyekszik minél alaposabban körüljárni. A legutóbbi lapszám például mindjárt öt (!) recenziót közöl Térey János Asztalizenéjéről, s egyáltalán nem tét nélküli összeállítást. Bazsányi Sándor, Lapis József, Sántha József és Bodor Béla írására ötödikként Kálmán C. György reflektál, immár a másik négy szöveg ismeretében. S bár mindegyikük izgalmas belátásokra jut, az összeállítás fókuszában Sántha kritikája áll, mely ismét az antihumanista kódnak a Térey-szövegekkel kapcsolatban időről időre fölvetődő kérdését (emlékszünk még a Báthori Csaba Magyar Narancs-béli recenzióját övező botrányra) eleveníti föl. Sántha alapos olvasása nyomfejtő logikával jut arra a következtetésre, hogy az Asztalizene újgazdag budai miliőjének a hátterében, mintegy a szcéna vízjeleként a Harmadik Birodalom korai napjai derengenek föl. Mindazonáltal Kálmán C. Györggyel együtt úgy látom, hogy ez a kényes területre merészkedő olvasat nem rosszindulatú, nem „leleplező”, hanem további izgalmas művészi kérdések felé nyit utat Térey munkáját illetően.

Jenei László jól tudja, hogy bármely kritikai rovat alapvető érdeke, hogy helyt adhasson éles véleményeknek (az Ingo Schulze-interjút például Györffy Miklós rendkívül elutasító kritikája követi a német szerző új regényéről). Ugyanakkor gondolatgazdag affirmatív elemzéseknek sincs híján a rovat, ilyen Bedecs László Tandori-, vagy Bányai János Marno-recenziója, és feltétlen említést érdemel Schein Gábor fenntartásokat is megfogalmazó kritikája W. G. Sebald híres regényéről, az Austerlitzről.

A lapszám természetesen nem korlátozódik a kritikai írásokra. Másik súlypontja a hetvenéves Tandorit köszöntő, túlnyomórészt verses összeállítás, melyhez Tandori hosszú versén és grafikáin túl  a lap végi műmellékletben gyönyörű, színes Tandori-reprodukciók csatlakoznak. E szép és méltó tiszteletkör mellett találhatunk a Műútban rendszeresen közölt képzőművészeti elemzéseket (ezúttal Dunajcsik Mátyás Hodler-esszéjét emelném ki), és természetesen verset-szépprózát is, többek között magyarázó jegyzetekkel ellátott részletet a Karsai–Térey-féle új Oresztész-fordításból.